Egyik nap különös dolog történt velem. Az online könyvesboltok választékát böngésztem éppen, s egy gyermekkönyv színes képe hihetetlen erővel szíven ütött. A Babszem Jankó! – ujjongtam fel örömömben, amikor felismertem gyermekkorom kedves meséjét. Lelkem mélyéből azonnal szívmelengető emlékek sora bukkant elő.
Ritkán történt, hogy télen a nagyszüleimhez utaztam. Az egyik ilyen alkalommal ötéves voltam. Valószínűleg azért vittek vidékre, mert közelgett húgom születésének ideje. Emlékszem, mennyire megragadott a téli falu látványa. Az érintetlen, végtelennek tűnő hótakaró alatt hosszan elfekvő szántóföldek, a környező hegyeken, dombokon égbenyúló, fehérbe öltözött erdők, a dombok közé ékelődött kis falu közepén a hidegben is csörgedező patak és a hólepte háztetők kéményeiből felszálló füst igazi mesebeli jelleget kölcsönzött a tájnak. Mintha egy csodás mesekönyv nyílt volna ki előttem, az a fajta, amelynek lapjaiból, ha szétnyitják, kiemelkednek a házak, a fák, az emberek. Amolyan múlt századi 3D-s mesék voltak azok. Ebben a mesekönyvszerű valóságban béke és nyugalom honolt mindenfelé. A házak ablakában kivirult a jégvirág, este pedig ezek az ablakok barátságos fénnyel üzenték a külvilágnak, hogy az élet nem halt meg, csak nyugalomba vonult, mint Isten a hetedik napon.
Akkor még nem értettem, de valahogy ösztönösen éreztem, milyen nagy ajándék az az életforma, amely az ottani emberek számára magától értetődő volt. Együtt éltek, együtt lélegeztek a természettel. A tavaszi, nyári és őszi munkák megerőltető ritmusa után ők is visszavonultak, hogy elmerengjenek a világ dolgain, s megszerzett tapasztalataikat időtálló, továbbörökíthető bölcsességé érleljék. Sokszor nehéz szívvel gondolok arra, hogy a városi ember, de a ma már egyre inkább urbanizálódó falusi is, mennyire elszakadt a természettől, s az a rengeteg felhalmozódott bölcsesség kihullik az idő rostáján, hogy előbb-utóbb végső feledésbe merüljön. Abban a – sajnos már letűnt – világban nem csupán az évszakokkal, de a mindennapok ritmusával is együtt mozdultak az emberek. Hogy unalmas volt-e az élet télen a négy fal között? Csöppet sem! Pedig nem volt televízió, számítógép, sőt, akkortájt a faluban még a villanyt sem vezették be a házakhoz.
Reggel kelletlenül másztam ki a jó, fészek-meleg ágyból. Nagyanyám már a konyhában szorgoskodott. A sparheltben vidáman lobogó tűz kellemes meleggel töltötte be az agyagpadlós kis helyiséget. Világosságot csak a meg-megvillanó lángok és a vörösen izzó tűzhely adtak, hisz odakint még épp, hogy szürkült az ég alja. A sparhelt szélén ott gőzölgött a frissen főtt tea és a cikóriából készített tejeskávé.
Nagyanyám arca földerült, amikor meglátott.
– Ná, csákhogy élőbújt á kirólykisásszony! Hót món á hásádrá süt á náp!
– Az nem náp, hanem nap – javítottam ki tudálékosan. – És nem is süt! – intettem fejemmel a konyhaajtó üvegén át benyomakodó szürkeség felé. Büszke voltam magamra, hogy egyetlen itt töltött nap után milyen jól megértem nagyanyám szavait.
(Később már nem okozott gondot ez a gyönyörű palóc tájszólás. Hamar felfedeztem, hogy az „a” betű „á”-nak, az „e” „é”-nek, az „ü” „ő”-nek, az „á” pedig” „ó”-nak hangzik, de a hangok inkább rövidek és kevésbé nyitottak.)
– Nézzék csák, micsodá nágy létt á gámbód! Á náp áz náp, oszt punktum!
Aki nem ismerte, felemelt hangjából ítélve könnyen azt hihette volna, hogy haragszik, de elég volt a nevetősen összehúzott kék szemébe nézni, hogy tudjam, haragnak egy szikrája sincs benne. Leültem a rövid lábakon álló dikóra, melynek szalmazsákjában hangosan ropogott a töltelék, onnan kísértem figyelemmel ügyes mozdulatait. Közben azon törtem a fejem, mi a csuda lehet az a punktum.
– Oszt mit ádják, róntottót-é, vágy süssék libámóját?
Ezzel a fontos kérdéssel ki is űzte fejemből a punktumot, mert az étel gondolatára sűrű morgásba kezdett a gyomrom.
– Libómájót! – vágtam ki vitézül, boldogságtól vigyorogva, amiért sikerült pontosan úgy ejtenem a szót, ahogyan tőle hallottam.
Örömöm azonnal el is szállt, amikor furcsállkodó arckifejezését megláttam.
– Hogy té mikét ki ném tálólsz! – mondta fejcsóválva, de közben már olvasztotta a fagyos libazsírt a lábasban.
– Nagyapa hol van? – kérdeztem.
– Hol lénné? Hót áz istóllóbán, lá. Áz óllatnak is énni kéll, ném csák áz émbérnék.
Ezzel egyetértettem. Én is szerettem etetni az állatokat, de télen semmi kedvem sem volt a sötét, hideg reggeleken kimenni az istállóba. Inkább még jobban beburkolóztam a takaróba, úgy vártam a gomolygó illatokat szaglászva a finom falatokra.
A reggeli hamar elkészült. Mintha csak tudta volna, hogy itt az idő, betoppant nagyapám is. A hambiton (tornác) letoporogta csizmájáról a havat, és fázós kezét dörzsölgetve felém csippentett a szemével. No, lyóny, á Jézuská mégint sok hávát küldött áz éccáká, hogy szép tisztá légyén á vilóg, ámikor méggyün.
Odaszaladtam az ajtóhoz, és orromat a hideg, jégvirággal teleszőtt ablaküveghez nyomva kilestem az udvarra. Nagyapám ugyan ellapátolta a ház előtt, amennyire szükséges volt, de így is csodás látványt nyújtott a kora reggeli derengésben a frissen esett tiszta, ragyogó hótakaró. Valami szöget ütött a fejembe.
– Ki az a Jézuska? – fordultam nagyapámhoz.
Csodálkozva, felhúzott szemöldökkel nézett rám.
– Hót té még ázt sé tudod?
– Nem – vallottam be, és nem értettem, honnan kellene tudnom, amikor még sosem láttam a Jézuskát. – Ő is itt lakik, Cereden?
Nagyapa meghökkent.
– Hogy itt á fálubá? Hogyisné! Á ménnybé lákik, nágy, fényés pálotóbá.
– És nála olyan sok hó van otthon, hogy küldött ide hozzánk is?
– Úgy biz’á – bólintott nagyapa.
Nagyanyám közben meleg vizet öntött a zománcozott lavórba, s abban mindketten megmosdottunk, először én, aztán nagyapa. Nekem azonban mosdás közben is a Jézuskán járt az eszem.
– De nem tudja a Jézuska, hogy nekünk is van itt elég hó?
– Tudjá, dé á miénk mó összékoszolódott, oszt ázért küldött úját. No, ákkor früstökölőnk-é? – kérdezte nagyapa témát váltva, és az asztalhoz ült.
– Mi? – meresztgettem a szememet. – Mit mondtál?
– Früstök! Réggéli – nevetett nagymama, s közben előhozta a kamrából a hófehér vászonkendőbe bugyolált kerek kenyeret, és jó vastag karéjokat vágott belőle.
– Ja! Reggeli – bólintottam, mialatt már élvezettel mártogattam kenyeremet az aranyló libazsírba, és faltam mellé a nagyapa által szelt, sorban érkező sült libamáj-katonákat. Fenségesen belakmároztam, csak úgy dagadt a pocakom. A Jézuskáról egy időre megfeledkeztem.
– No, ákkor most mó félöltöztétlék, oszt ériggy, száládgóljál égy kicsinyég odáki! – rendelkezett nagyanyám.
Legszívesebben megkérdeztem volna, mi az a kicsinyég, de eltekintettem tőle, mert abban a pillanatban sokkal jobban zavart, hogy ki akart küldeni a fagyba.
– Hideg van kint – nyafogtam. Semmi kedvem sem volt otthagyni a jó szagú, meleg zugot. – Inkább mesélj valamit!
– Sok á dógom – mondta, de aztán mégis leült mellém a dikóra. – No ném bónom, égy rövidét élmondok, dé áztón spuri kifélé!
Belementem az egyezségbe, és kényelmesen elhelyezkedtem a dikón. Nagyanyám ravasz mosollyal rákezdte:
– Vót égyszér égy émbér, szákólla vót kéndér, félmószott á fórá, léésétt á sórbá. Két kutyá húztá, á hármádik nyúztá, á négyédik ázt mondtá, hű dé büdös á lyuká! No, énnyi vót, mésé vót, tón igáz sé vót.
– Már vége is? – kérdeztem rosszallóan, mert én azt hittem, tovább heverészhetek a jó meleg konyhában.
– Végé bizá, úgy lá! – nevetett nagymama.
Először becsapottnak éreztem magam, de pár perc múlva már a loncsos Pudi kutyát ölelgettem az udvaron, simogattam a kisbornyút az istállóban, és összeszedtem a tyúkok alól a frissen tojt tojásokat.
Ebédig úgy elment az idő, hogy észre sem vettem, utána pedig kötelezően aludni kellett. Ebben nagyanyám nem ismert tréfát. A konyhában, a dikóra fektetett le, s míg én kellemesen bevackoltam magam a takaró alatt a jó melegben, ő nekilátott a vasalásnak. Nem úgy kell ám elképzelni azt a vasalást, mint manapság, amikor csak bedugjuk a vasaló vezetékét a konnektorba, és máris felmelegszik. A vasaló vasból készült, önmagában is jókora súllyal bírt. Az aljában volt egy rekesz, körben az oldalán lyukak. Nagymama parazsat vett ki a sparheltből (tűzhely), és beletette a vasalóba, amit aztán széles mozdulatokkal előre-hátra lóbált, hogy felszítsa benne a tüzet. Szerettem a vasalás közben felszálló illatokat, a sziszegő hangot, amikor az előre belocsolt ruhák gőzét felitta a forró vasaló. Munka közben nagymama halkan dudorászott, míg én a lassan zümmögéssé szelídült dallam szárnyán beúsztam az álmok birodalmába.
Egyik nap, délutáni szendergésemből halk, távoli duruzsolás ébresztett fel. Sokáig füleltem, mire rájöttem, hogy a „tisztakonyhából” jön a hang. A ház beosztása rendkívül egyszerű volt, számomra mégis sok izgalmas felfedeznivalót rejtett. Hosszú, keskeny téglalap formája öt, nagyjából hasonló méretű négyzet alakú helyiségből állt össze. Az utca felőli első helyiség a tisztaszoba volt, ezt követte a tisztakonyha, a kamra, a rendes konyha, és a hátsó kamra. A tisztaszobába csak a tisztakonyhából lehetett bejutni, de a tisztakonyhának volt egy udvar felőli bejárata is. Ezt a helyiséget csak nyáron használták, akkor is inkább a vendégeknek volt fenntartva, azaz nekünk. A tisztakonyha és a rendes konyha közötti hűvös kamrában tárolták zománcozott vödörben a kútból húzott vizet, a zsírosbödönöket és a téli disznóvágáskor feldolgozott füstölt kolbászt, szalonnát, sonkát, de itt állt nagyapa nagy vaságya is, nyáron délutánonként azon aludtam. A ház utolsó helyiségében, a hátsó kamrában tárolták a terményt, szerszámokat, szakajtókat, kosarakat, mindenféle lommal egyetemben.
A mindennapi élet a rendes konyhában zajlott, így a „tisztakonyha” számomra rendkívül bűvös helynek számított, mert csak ritkán léphettem be oda. A padló gyönyörű, színes mozaiklapokkal volt kikövezve, és állandóan egy furcsa, máshol nem érezhető illat – valószínűleg levendula – terjengett a levegőben. Mindig különös csend és hűvös honolt odabent még nyáron is, nem beszélve arról, hogy a fiókok mélyén mennyi izgalmas dolog rejlett. Nem meglepő hát, hogy ott mindig úgy éreztem magam, mintha egy másik világba csöppentem volna.
Ezen a délutánon éppen ebből a rejtélyes helyiségből szűrődtek ki a szokatlan hangok. Muszáj volt kiderítenem, mi történik ott, hát belopakodtam a kamrába. Először onnan hallgatóztam, ajtóra tapasztott füllel, de továbbra is csak azokat a furcsa, zümmögő hangokat hallottam. Kíváncsiságom végül úrrá lett rajtam, és benyitottam.
Módfelett elcsodálkoztam, amikor megláttam a sok fekete fejkendős asszonyt. Mindnyájan a „tisztakonyha” egyik falán elhelyezett magas sublót (fiókos szekrény) felé fordulva ültek, és szünet nélkül mormoltak valamit, amit nem értettem. Azóta sem tudtam megfejteni, honnan került oda az a sok szék, ugyanis a helyiség tele volt. Talán mindenki hozta magával a sajátját. Másként nem lehetett, mert amikor elmentek, eltűntek a székek is. Erős vágyat éreztem, hogy azonnal megkérdezzem nagyanyámat, mit művelnek ott a hidegben, de ő egyetlen szemvillanással megérttette velem, hogy most nem beszélhetek. Odaintett magához, bebugyolált a vastag, fekete vállkendőjébe, és megengedte, hogy az ölébe üljek. Megilletődötten néztem a hófehér, simára vasalt csipketerítővel díszített sublóton álló szobrot. Szép arcú, fiatal nőt ábrázolt. Két oldalán díszes gyertyatartóban gyertyák égtek. Annyira elvarázsolt a szobor szépsége és az asszonyok folyamatos mormolása, hogy rosszalkodni is elfelejtettem.
Később, amikor már csak mi voltunk otthon, előhozakodtam a kérdésemmel.
– Nagymama, kihez beszéltetek az előbb?
– Ném bészéltünk, imódkoztónk Isténhéz – hangzott a rövid válasz.
– Ki az az Istén? – bámultam rá meglepetten.
– Ném Istén, háném Istén – javított ki. – Olyán furcsón bészélsz néhá.
– De hát én is éppen azt mondtam, amit te. Istén.
– Ná jó – nagyanyám legyintett. – Istén áz égbén ván. Ő térémtétt minkét.
– Engem is? – csodálkoztam.
– Mindénkit. Áz égész vilógot.
Erről még sosem hallottam, mint ahogy Istenről és Jézuskáról sem. Azt sem tudtam elképzelni, hogy lakhat valaki az égben az anyukájával, hiszen ott még ház sincsen. Aztán eszembe jutott, amit nagyapa mondott reggel, hogy Jézuska a mennyben lakik egy palotában. Ezek szerint ott is lehet lakni. Már csak azt nem értettem, hogyan hallják meg olyan magasról, amit nagymama meg a falusi asszonyok suttognak a tiszta konyhában. Rögtön meg is kérdeztem.
– És gondolod, hogy meghallotta, amit mondtatok neki?
– Miért né hállottá vóná?
– Hát, mert azt mondtad az égben van. Az nagyon magasan van, és ti csöndben beszéltetek hozzá.
– Istén mindént háll, ámit mondónk.
– Akkor is, ha nem neki mondjuk?
– Igén. Ő mindént háll, és mindént lót.
Megszeppentem. Egy ideig tétováztam, hogy meg merjem-e kérdezni, végül csak kiböktem:
– Azt is látta, amikor az oviban leköptem Karcsit?
– Bizony. Mér köptéd lé?
– Mert meghúzta a hajamat. Gondolod, hogy Isten haragszik rám?
– Léhét. Ném szábád köpködni.
– De nagyapa is szokott.
– Ő á bágótól köp, és csák á fődre, nem áz émbérékré.
– Isten mit csinál, ha haragszik? Megpofoz?
– Ném. Csák szomorú.
– Mit csináljak, hogy ne legyen szomorú?
– Imódkozzól, kérj tűle bocsónátot!
Megmutatta, hogy tegyem össze a két kezemet, pontosan úgy, ahogy a szép arcú szobor, és én bocsánatot kértem:
– Ne haragudj Isten, többet nem fogok köpködni. – Nagyanyámra néztem. – Így jó lesz?
– Jó – mondta elfojtott mosollyal. – Istén most mó biztosán mégbékélt. Méhétőnk uzsonnyózni.
– Nagymama, ki ez a szép néni? – mutattam a szoborra.
– Istén szént ányjá. Imódkozni szoktónk hozzó.
– Aha – bólintottam, mert természetesnek találtam, hogy Istennek is van anyja. Aztán még valami eszembe jutott. – Akkor Isten, ha rosszat csinál, ő is a szent anyjához imádkozik, hogy megbocsásson neki?
Nagyanyám egy pillanatra megmerevedett, aztán elnevette magát.
– Té jó Istén, mikét ki ném tálólsz! No, gyérink mó ébbűl á hidégbűl á jó mélég konyhóba!
– Menjünk – egyeztem bele bánatosan, mert nehéz szívvel váltam meg Isten szépséges szent anyjától. A fagyos disznózsírral megkent, foszlós kenyér azonban megtette a hatását. Amíg ettem, addig sem kérdeztem, és ahogy telt a gyomrom, úgy oszlott el a bánatom.
Egészen korán sötétedett. Nagyapám megfejte a teheneket, nagymama bezárta a tyúkokat, és meggyújtotta a konyhában a petróleumlámpát. Az imbolygó fényben mindhárman hozzáláttunk a kukoricamorzsoláshoz. Lábunk előtt szalmából font szakajtó, abba morzsoltuk bele egy üres kukoricacső segítségével a teli csőről a szemeket. Az én kezem nem sokáig bírta a nehéz munkát, inkább az agyagpadlóba való rajzolgatást választottam. Nagyapa is hamarosan abbahagyta a morzsolást, és elment a kocsmába, hogy elborozgasson a férfiakkal.
Nagyanyám derekasan dolgozott. Hamarosan két szakajtó is tele lett az aranysárga szemekkel, hogy másnap jól lakjanak belőle a falánk libák és tyúkok, de a munkának még mindig nem szakadt vége. Elővette a guzsalyt, és nekilátott a kenderkócból fonalat fonni. Megnyálazott ujjával kihúzott egy darabot, megsodorta, és ügyesen az orsóra tekerte, közben énekelt: „Nincsen széle a fekete kendőnek…”. Szerettem nézni, ahogy dolgozik, hallgatni, ahogy énekel; megnyugtató, biztonságot adó érzés volt.
Végre eljött az este fénypontja, melyre évtizedek távlatából is oly szívesen emlékszem vissza. Nagymama megmosdatott a zománcozott lavórban, aztán belebújtam a jó meleg, bolyhos, pamut kezeslábasomba. A sparhelt jól megrakva száraz fával, csak úgy ropogott benne nagy hanggal a tűz. Nagymama, mielőtt leült mellém a dikóra, hogy elmondja Babszem Jankó történetét, a sütőbe tett néhány szelet édesen illatozó, sárga húsú sütőtököt. Engem már a könyv színes rajzokkal teli fedelének láttán is elfogott az izgalom, és hiába hallottam százszor, százegyedszerre is ugyanolyan olthatatlan kíváncsisággal vártam Babszem Jankó kalandjait. A petróleumlámpa gyenge fénye furcsa, imbolygó árnyakat festett a falra, s én nagyanyám ölébe hajtva fejemet, beléptem a mese varázslatos világába. A sütőtökből már nem ettem, és a mese végét sem hallottam, mert elnyomott az álom, de a vastag dunyha alatt továbbálmodtam Jankó csodálatos történetét.
Abban az évben a karácsony is a faluban talált. Egyik reggel, amikor fölébredtem és kilestem az ablakon, azt láttam, hogy nagyapám a tornácon egy kis sűrű, borzas, tűlevelű fácskát porolgat le a hótól. Izgatottan vártam, hogy bejöjjön végre, s megkérdezhessem, milyen fa az.
– Boróká – válaszolta. – Ném lóttól még ilyét?
– Nem – ráztam meg a fejemet. – Honnan van?
– Áz érdőbűl. Most vógtám ki.
– De minek? Tüzet rakni belőle?
– Májd mégtudod – felelte nagyapa, és többet nem mondott, csak mosolygott titokzatosan.
A nap további részében sok furcsaságot láttam. Például azt, hogy csak én kaptam reggelit és ebédet. Azt mondták, böjtölnek. Bár nem magyarázták meg, valahogy mégis éreztem, hogy ennek a furcsa szónak köze lehet ahhoz, hogy aznap nem ettek semmit. Szokatlanul csöndesek is voltak egész nap, ami ugyancsak feltűnt nekem, annak ellenére, hogy sosem szaporították fölöslegesen a szót.
A délutáni alvásból ébredve meglepetten fedeztem fel, hogy amíg aludtam, valaki a rendes konyha gerendájára felkötötte a borókát. De nem csak úgy magában lógott ám lefelé az a fa, hanem az ágaira piros almát, diót aggattak. Nagyon szép volt.
Nagymama a tűzhelynél szorgoskodott. Ahogy kinyitotta a sütő ajtaját, kiszabadult a sülő mákoskalács finom illata, hogy versenyre keljen a boróka friss, fanyar, egész konyhát betöltő illatával. Amikor előhozta a tisztaszobában tartogatott hófehér damasztabroszt, akkor már sejtettem, hogy valami ünnepre készülődünk, mert hétköznap sosem tett ilyen szép terítőt az asztalra. Mintha megérezte volna, hogy felébredtem, felém fordult a tűzhely mellől, és azt mondta: – Holnáp kárócsóny. Éccáká mégszülétik á kis Jézuská. Ő hozzá áz ájándékot á jó gyérékéknék.
Ezt nem értettem. Hány Jézuska lesz így? Kettő, vagy esetleg már több is van? Nagyapa eddig csak egyről beszélt. Talán az ő gyereke a kis Jézuska, aki nemsokára megszületik? Már nyelvemen voltak a kérdések, de mielőtt megszólalhattam volna, furcsa csörömpölő zaj támadt az udvarban. Azonnal elfelejtettem a kérdéseket, és az ablakhoz rohantam. Szemem, szám elállt a csodálkozástól, mintha egy mesébe csöppentem volna. Hosszú szőrű bundába, kucsmába öltözött férfiak és fiúk álltak odakint a sötétben. Aztán egyszer csak énekelni kezdtek. Nemsokára megjelent nagyapám, és beinvitálta őket. A dikón ülve szégyenlősen magamra húztam a pokrócot, annak fedezékéből lestem a sorban belépő embereket. Illendően köszöntek, aztán megint énekeltek, de én olyan izgatott voltam, hogy az ének értelmére nem is nagyon tudtam odafigyelni, csupán a kis Jézuska neve maradt meg bennem. Főként az az alak kötött le, akinek a kezében jókora vastag bot volt, amellyel néha nagyokat koppantott a földre. Mintha már láttam volna valahol. Az ének végén boldog karácsonyt kívántak a háziaknak, és nekem külön is, amitől furcsa, emelkedett érzés töltötte el a szívemet.
Nagymama térült-fordult, s odakínálta a betlehemezőknek a pálinkával teletöltött poharakat és a frissen sült kalácsot. Nagyapám koccintott velük, aztán kezükben a süteménnyel máris továbbálltak. Sajnáltam, hogy nem maradnak még egy kicsit, de még sok helyre kellett menniük, minket pedig már várt a szentestei vacsora: bableves mákos tésztával. Egy ideig csöndben ettünk a szépen terített asztalnál, de én persze nem sokáig bírtam, s hamar kibuggyantak belőlem a nap során felgyülemlett kérdések. Nagyapa azonban rövid úton leintett: – Magyar ember evés közben nem beszél.
Ez a rendreutasítás természetesen újabb kérdéseket vetett föl, de ezen az estén, amely nagymama szerint szent, nem mertem velük előhozakodni. Nem is kellett, mert nem is olyan sokára a legtöbb titokra fényt derült. Amikor nagymama ágyba fektetett, nem a szokásos meséket mesélte, hanem egy csodálatos történetet, amelyet azelőtt még sosem hallottam. Mesélt egy fiatal lányról, Máriáról, akinek megjelent az angyal, és aki egy barlangistállóban megszülte a kisfiát, Jézuskát, akit az állatok melegítettek a leheletükkel, hogy meg ne fagyjon a nagy hidegben. Mesélt a hideg éjszakában a mezőn bárányokat őrző pásztorokról, hogy nekik is megjelent az angyal. Na és ott voltak még a háromkirályok, akik messze földről jöttek, hogy meglássák a Jézuskát. Ez a gyönyörű történet kísért át karácsony vigíliáján az álom birodalmába.
Már benne jártunk az újesztendőben, amikor nagyanyám végre hazavitt. A vonaton egész idő alatt azon izgultam, vajon mit kaptam a Jézuskától, elhozta-e nekem azt a gyönyörű hajas babát, amit kértem. Kicsit féltem, hogy mégsem kapom meg, mert nagymama szerint Jézuska a jó gyerekeknek hoz ajándékot, én meg ritkán voltam jó. Abban reménykedtem, hátha a Jézuska nem tud minden csínytevésemről. Otthon még puszit adni is elfelejtettem a szüleimnek, izgatottan rohantam a plafonig érő karácsonyfához. És ott volt a baba! Gyönyörű selyemruhában ült a fa alatt, fényes loknikba szedett szőke haja, hosszú, fekete pillákkal árnyalt nagy, kék szeme volt, éppen olyan, amilyenre mindig is vágytam. Már majdnem ölbe kaptam, amikor észrevettem, hogy van a fa alatt még egy baba, egy pólyás, de annak egyáltalán nem volt haja. Lehunyt szemmel feküdt a szőnyegen. Szóval két babát is kaptam, állapítottam meg szédült örömmel, egy hajasat meg egy alvósat. Magamban gyorsan megígértem a Jézuskának, hogy ezentúl jó leszek. Most már csak azt nem tudtam, melyiket vegyem föl először. Lázas töprengés után a pólyás mellett döntöttem, csak mert olyan aranyos volt a kis kerek, kopasz fejével, és kíváncsi voltam, milyen a pólya alatt. Leguggoltam, megfogtam a pólya szélét, és magamhoz húztam. Na, akkor lepődtem csak meg igazán! A baba megmozdult, kinyitotta a szemét, és cuppantott egyet a szájával. Ijedten néztem a szüleimre. Apám nevetve kapott az ölébe.
– Ő Zsuzsika, a kishúgod.
Szebb karácsonyt nem is kívánhattam volna.
Megjelent a Sokunk karácsonya c. antológiában (Cédrus Művészeti Alapítvány 2013)