Ülök az asztalnál, tenyeremmel támasztom fejem,
előttem fehér lap, elveszett szavaim keresem.
Vetnék számot magammal, vonnék patikamérleget,
de lehet-e súllyal, vonalzóval mérni az életet?
Konokul múlnak a napok, hetek, telnek az évek,
s évente egyszer, anyák napján a szívembe nézek:
voltam-e gyermek, voltam-e támasz, voltam-e béke,
só-marta könnyes bánataid puha menedéke?
Mit vétettem el s miért, mit tehettem volna másként? –
oly értelmetlen kérdeni, most élni kell a máért.
Voltak csatáink, ránk sosem sütött nap felhőtlenül,
de lásd, végül az ember egyszer úgyis megszelídül,
s bár támadnak ma is nehéz, felőrlő pillanatok
– tudod, még mindig esendő, lázadó kamasz vagyok –,
de sebző élét elvesztette már az adok-kapok.
Ma már csak az fojt: kértem-e elégszer bocsánatot?
Itt vagyok most sírodnál, virágot, s magamat hoztam,
csekély viszonzás annak, ki hordott, megszült s elviselt.
Tudom, pótolni nem lehet, amit elmulasztottam,
ma hadd köszönjek meg mindent, ma csak te légy az ünnepelt.