Angyalka vagyok. No, nem az a szárnyas, éteri lény, csupán egy földi angyalka. Legalábbis a családom ezt mondta, amikor világra jöttem. Szüleim szerint az első szó, amit kimondtam, a mama volt. Persze ezzel nem álltam egyedül, hiszen több ezer kúszó-mászó pelenkás sorstársam cselekedett ugyanígy. Biztosan sokkal feltűnőbb és előkelőbb lett volna, ha az anyaméhből szabadulva azonnal azzal nyitok, hogy üdvözlöm a kedves szülőket, nagyszülőket és az összes megjelenteket, de ha erre számítottak, akkor kétségbeesett bömbölésemmel egészen biztos csalódást okoztam.
Szüleim bánatára, vagy inkább örömére, fogzástól bőven termelődő nyálammal együtt később sem csurrantak a számról ilyen választékos szavak. Egyszerűen csak annyit böktem ki: mamma. Képzeljék el, ez elég is volt ahhoz, hogy eksztatikus elragadtatásba ejtsem környezetemet.
Hát nem egy angyal ez a csöppség? – lelkendezett anyám, s attól kezdve mindenki csak Angyalkának hívott.
Angyalka így, Angyalka úgy; sokáig magam sem tudtam, mi az igazi nevem. Életem első két évében mindenki szerint szenzációs voltam, szinte minden nap bővült a szókincsem. Élveztem, ahogy a felnőttek csüggtek az ajkaimon, zsenialitásom újabb és újabb gyümölcsére várva. Fürödtem a sikerben, számolatlanul zsebeltem be az elismerést, gyűjtögettem, kuporgattam, mintha csak sejtettem volna, hogy jönnek majd ínséges napok is.
Nos, ez az idő hamarabb bekövetkezett, mint vártam. A bölcsődében már senki sem dicsért, tekintve, hogy a többi apróság ugyanolyan sokat beszélt, mint én, otthon meg egyszerűen hozzászoktak, hogy használom a szavakat. A rejtettség és meg nem értettség időszaka volt ez. Fel nem ismert kiválóságom tudata sokat rontott önértékelésemen. Éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Szerencsére a kisded korszak hamar elmúlt, és átigazoltam az óvodába, ahol új utak nyíltak meg előttem. Naponta tértem haza ott tanult új kifejezésekkel. Érdekes módon szüleim ezek hallatán már nem voltak annyira elragadtatva, mint hátulgombolós koromban. Csak azt nem értettem, hol lehet a baj.
Határozottan emlékszem arra az esetre, amikor egy nagyon érdekes szót tanultam Kovács Józsikától. Jó sokszor elismételtem magamban, nehogy elfelejtsem, mire hazavisznek az oviból. Otthon türelmetlenül lestem a kellő pillanatot, amikor előadhatom szüleimnek legújabb szerzeményemet. Nagyon vágytam már egy igazi, békebeli elismerésre. Vacsoránál ültünk éppen, amikor a leves szürcsölése közben kimondtam. Csak úgy egyszerűen, bele a levegőbe:
Pina!
Apám összeharapta a száját, anyám kezében megállt a kanál.
Mit mondtál, kicsim?
Nyilvánvaló volt, hogy a szavamnak súlya van. Ekkora hatásra nem is számítottam. Boldogan ismételtem meg, sőt még nyomatékot is adtam a szónak azzal, hogy tagolva mondtam ki:
Pi-na!
Nem az történt, amit vártam. Szüleimen a határtalan eufória helyett teljes tanácstalanság lett úrrá. Ijedten pislogtak egymásra. Valahol legbelül éreztem, ez most nem az igazi, és nem lesz dicséret sem. Valamiért nem tetszett nekik a szó.
Anyám nagyot nyelt, majd színlelt közömbösséggel megkérdezte:
Mi az a p…, tudod, amit mondtál?
Most rajtam volt a csodálkozás sora. Lehet, hogy ő sem tudja? Akkor ez valami nagyon komoly dolog lehet. Úgy tettem, mint aki abszolút tisztában van a szó jelentésével, csak nem akarja elárulni. Összeszorított szájjal hallgattam, remélve, hogy ők unják meg hamarább, és megmondják nekem, mi is az a…
Úgy látszott, apám számára is ismeretlen lehetett a szó, mert zavarában az a mentőötlete támadt, hogy újabb kérdést tegyen föl nekem.
És mondd csak, hol van az?
Törtem a fejem, hogy is vágjam ki magam ebből a nehéz helyzetből, mert semmiképp sem szerettem volna, ha kiderül, hogy fogalmam sincs, hol is lehet az a valami. A plafonra bámultam, hátha így elkerülhetem a további kényelmetlen kérdéseket.
Anyám meghökkent. – Ott van fent?
Nem akartam leleplezni tudatlanságomat, hát gyorsan bólintottam. Ezek szerint ráhibáztam, gondoltam, és tényleg ott van a plafonon. Szóval ők mégis tudják, mi az. De mégis, melyik lehet? Akárhogy is meresztgettem a szemem, néhány repedésen és a lámpán kívül nem láttam odafent semmit. Szüleim jelentőségteljesen egymásra néztek, cinkosan összemosolyogtak, és többé egy szót sem szóltak arról a bizonyosról. Azt hitték, így majd hamar elfeledkezem róla.
Ők bizonyultak feledékenyebbnek. Néhány nap múlva már fogalmuk sem volt róla, miért bámulom állandóan olyan meredten a plafont.
/Megjelent az Angyalka élményei című karácsonyi válogatáskötetben /Publio Kiadó 2014/
