Hulló csillagot nézni mentem,
téged próbára tenni, Uram.
Kozmikus csodára szomjazó lelkem
nem bírta cipelni önmagam.
Feszült a sötétkék égbolt fölöttem,
száz meg száz fénypont ragyogott,
de nekem nem kellett közülük egy sem.
Mást vágytam: hulló csillagot.
Alkudni kezdtem, mint Ábrahám tette,
hogy ötven, tíz vagy öt igazért
éljen a város – s te nem intetted le,
és nem rajtad múlt, hogy Szodoma véget ért.
Ott álltam vádlón az éjszakában
dacolva az egész világgal, s veled,
hidegtől vacogva szemedbe vágtam:
hallod, én addig el nem megyek!
Választ, nagy csodát nem is reméltem,
előttem mindig zárva volt az ég.
Menni akartam, nem mozdultam mégsem,
a „talán, egyszer” nekem nem elég.
Kívánni szeretnék, oly sok a vágyam,
csak egyetlen csillagot adj nekem!
Követeltem, sírtam, kiabáltam:
bizonyítsd végre, hogy létezel!
Csak egyet, súgtam csöndesen, csüggedten,
csak egyet, azért, hogy bízni tudjak!
Csak egyet mutass, kérlek, hogy elhiggyem:
Miatyánk, tényleg a mennyekben vagy!
Váratlanul, mint egy varázsütésre,
az éj sötét kárpitja felszakadt,
s a megnyíló égre fénycsíkot festve
záporzott tengernyi hullócsillag.
Megjelent: Délibáb Irodalmi Művészeti Folyóirat /2012.
