Megyek a keskeny úton…
Kövek csikorognak lábam alatt.
Megbotlok, felállok, tovább, tovább!
Fölöttem nyomasztó sziklafalak.
Megyek a keskeny úton…
Léptem alól most száraz föld pereg.
Elcsúszom, felállok, tovább, tovább!
Tátong a mély, lenézni nem merek.
Megyek a keskeny úton…
Nehéz, s mint a szikla, oly kemény a föld,
megyek mégis. Nevetve kísér a nap.
Védőn, kupolaként hajol rám a zöld.
Megyek a keskeny úton…
Eszmék, mint útvesztők félrevezetnének.
Rád gondolok, s bátran választok ösvényt,
mert hogyha Te vezetsz, semmitől sem félek.
Az út végén, épp ahogy ígérted,
széles-fényessé nyílik ki a táj,
ott magasodik győztesen kereszted,
s Te engem ott rendületlen vársz.
Mintha templomodban lennék.
Leülök egy padra, s csak nézlek csöndben.
Némák a felhők, az erdő is hallgat,
néhány bogárka zümmög halkan közben.
Nem mondok imát, és nem is beszélek,
a szív, a vágy most néma, mozdulatlan.
Te mindent tudsz rólam: mi terhel, mi fáj,
s én mindent megértek e szent pillanatban.
Ahogy egykor régen Natanaelt
a fügefa alatt imádkozva, lelkeddel láttad,
most, itt, az erdő áldott, szent csöndjében
szeretőn átölelsz, s azt súgod szívembe: látlak!
Láttál engem mindig: sírni elveszetten,
vágyni, kételkedni, haraggal eltelten.
Láttad eséseim, hitehagyott lelkem,
láttad gonoszságom, tengernyi mély sebem.
Ismersz, mégis rám vártál ott, az erdő mélyén.
Szívemet szélesre tárom, hát jöjj be!
Hiszem, ha csak egy szóval is mondod,
meggyógyulnak sebeim mindörökre.
És megyek tovább a keskeny úton… Veled…
