Megvolt a temetés. Elment a nagymama a nagyapa után. Halottnak tűnt nélküle a lakás is. Mintha az élet a temetőbe költözött volna a nagyival együtt, ami ugye képtelenség. Kisgyermekként mennyire szerettem itt lenni! Olyan sok szeretet, figyelmet kaptam a nagyszüleimtől, amennyit a szüleimtől sosem. Míg a rokonok sütemény és bor mellett beszélgettek a nappaliban, én a hálószobába mentem. Egyedül akartam lenni. Szórakozottan kihúztam a komód egyik fiókját. Az első, amit megláttam, egy barna, fából készült gyöngyökből álló karkötő volt. Megdöbbentem. Nagymama többször is mesélt nekem egy pontosan ilyen karkötőről és egy lányról, aki ezek szerint nem volt más, mint ő. Vele történt ez az egész. Azt akarta, hogy tanuljak az esetből, okosabb legyek, mint az a történetbeli lány. Kezemben forgatva a karkötőt azon gondolkodtam, milyen ijesztő, hogy az ember sosem tudhatja, mit rejteget számára a holnap, mibe sodorja a vak véletlen. Talán nem is fontos az előretudás, talán csak annyi a lényeg, hogy a történéseket, mint apró alkotóelemeket illesszük be életünk mozaikjába, és legyünk képesek távolról szemlélni az egészet. A jó tapasztalatokat emeljük ki útjelzőként, a rosszakból pedig tanuljunk, hogy ne lépjünk kétszer ugyanabba a lócitromba, mert az nem csak büdös, de csúszik is.
A lány mit sem tudott ezekről a bölcsességekről, nem csoda hát, hogy egyenesen egy nagy kupacba lépett, amikor leszállt a buszról. Nem csúszott ugyan el, de bokáig merült a gőzölgő lócitromba, amit – melegségéből ítélve – nemrég pottyanthatott ki a gazdája. Szandálja, egész lábfeje mocskos lett. A busz már rég elment, ő még mindig a tűző napon állt, és fortyogott magában. Dühödten csapkodta lábát a poros földhöz, hogy megszabaduljon a bűzös ragacstól. A sikertelen akció révén a maga tizenöt évnyi tapasztalatával máris eljutott a lócitrom-bölcsesség következő magvas gondolatáig, mely szerint a lócitrom nem csak büdös és csúszós, de ragaszkodó is. E világraszóló felfedezéstől persze nem lett boldogabb. Egyébként sem volt túlságosan jókedve. Nem értette, miért kell élete virágában ebben az eldugott, büdös, lócitromos kis faluban töltenie a nyári vakációjából egy egész hónapot. Kicsiny korában kifejezetten szerette a jellegzetes, ki tudja mi mindenből összeálló faluszagot, de most utálattal töltötte el. Elfintorodott, és szigorú arccal nézett vissza a busz érkezésére összegyűlt, feltűnően bámuló falusiakra. Mi az, nem láttatok még fehér embert? Persze csak a szeme üzent, száját szorosan összezárta, mintha attól félne, az itteni levegőtől maga is olyanná válik, mint ők: gumicsizmás, fejkendős, napszítta, ráncos öregasszonnyá.
Tekintetét elszakította az emberektől, és kétségbeesetten körülnézett. Hogy lehet itt kibírni egy hónapot? Ez a hely egy börtön, innen már nem is vezet út sehová. Lemondó mozdulattal emelte fel hátizsákját, és elindult nagyszülei házához. Útján végigkísérte a kertek előtt játszadozó gyerekek kandi tekintete, idegesítő, szégyenlős vihogása. Az alacsony, vályogból épült ház előtt megállt egy pillanatra, hogy a vesztőhelyre tartó halálraítélt keserűségével sóhajtson fel. Olyan ez az egész hely, mint egy kripta, csöndes és változatlan. Minden ugyanolyan, mint amikor először járt itt. Harminc nap ebben a porfészekben egyenértékű az élve eltemetkezéssel! Egészen biztos meghal az unalomtól a barátok nélkül, a megszokott városi pörgés nélkül. Megtörölte izzadó homlokát. Itt még a forróság is mozdulatlan volt, akár csak a földúton vastagodó porréteg, amely lépteitől megbolygatva felkavarodott, aztán rögtön le is ülepedett, ahogy továbbment.
Nagyszülei örömükben azt sem tudták, hová legyenek, hogy ugrálják körül, de hiába volt minden igyekezetük, meg az ínycsiklandó ebéd, semmi sem volt jó neki. Egész délután látványosan szenvedett. Utálta a szagokat, a meleget, a tyúkokat, a legyeket, mindent, ami körülvette. Mi mást tehetett, ült a tornácon és gyűlölettel bámulta a baromfiudvart. Legszívesebben megszökött volna, ha van hová, de erre az Isten háta mögötti helyre a busz is csak naponta kétszer járt. Este sértődötten ment aludni a tisztaszobába. Jézus, mintha a középkorban lennék! – dohogta a feltornyozott párnák láttán. Nagyon remélte, hogy mire fölébred, kiderül: ez az egész csak egy rossz álom volt.
Minden várakozása ellenére a reggel is a tisztaszobában köszöntött rá. Nem volt mit tenni, meg kellett barátkoznia a gondolattal, hogy az elkövetkező heteket itt tölti. Vagy megszokom, vagy megszököm, idézte nagyapja mondását. Megszökni nem volt hová, hiszen sok-sok kilométer választotta el a legközelebbi civilizált településtől, így maradt a beletörődés. Reggeli után elhatározta, hogy meglátogatja unokatestvérét. Úgy érezte, ha a két öreg társaságában kellene eltöltenie a napot, megfulladna. Régen találkozott Lalival, van annak már öt éve is. Ő már elmúlt húsz, sofőr a téeszben.
Nagyanyja szeme elkerekedett, amikor meglátta rajta a sortot, és a hasát szabadon hagyó topot.
-Te Kriszta, csak nem így akarsz a faluba menni? Mit gondolnak majd az emberek?
– Megszólnak, meglásd – figyelmeztette nagyapja is. – Rosszfélének fognak tartani.
– Otthon is így járok – vont vállat durcásan, és magabiztosan kilépett az utcára. Hamar megbánta, hogy nem hallgatott rájuk. Mire Laliékhoz ért, égett, mint a rongy. A fiúk nyíltan megbámulták, az idősebbek rosszallóan csóválták a fejüket, összesúgtak mögötte. Hülye parasztok, gondolta dühösen, miközben érezte, hogy egyre jobban elvörösödik. Alig várta, hogy eltűnjön a szemük elől.
Unokatestvére nem volt egyedül, egy fiúval épp valami kétkerekű járgányt bütyköltek. Lali sokatmondó pillantással mérte végig, de nem szólt semmit. A barátja zavartan törölgette olajos kezét, és nagyon igyekezett, hogy szeme véletlenül se tévedjen Kriszta nyakától lejjebb, amikor bemutatkoztak egymásnak. Pistának hívták. Milyen helyes, mérte végig a lány a félmeztelen, kisportolt testű fiút. Végre egy kellemes meglepetés. Egész nap ott maradt a srácokkal, hülyéskedtek, zenét hallgattak. Tekintete egyre gyakrabban akadt össze a Pistáéval. Mielőtt elváltak, a fiú moziba hívta.
Alig várta a vasárnapot. Minden nap önként segített a ház körül nagyanyjának, aki nem értette hirtelen támadt buzgóságát. Még a vasvillát is megragadta, hogy nagyapjával együtt kitakarítsa az istállót a ganéjtól. Az öregek persze nem tudhatták, hogy egyetlen cél motiválta: minél gyorsabban teljen az idő. Végre eljött a nap. Nagyszülei azt hitték, Lalival megy a moziba. Nem akart bajba keveredni, így szolid, bő szoknyába öltözött. A fiú a mozi előtt várta. Nagyon izgatott volt, de Krisztának nem tűnt fel, mert ő meg azt sem tudta, hogy fiú vagy lány, annyira zavarban érezte magát. Ez volt az első igazi randija. A leghátsó sorban ültek le. Attól kezdve, hogy a sötétben Pista átölelte a vállát, a filmből semmire sem emlékezett, csak a fiú forró kezére tudott figyelni. Már odakint is besötétedett, mire a filmnek vége lett, csak a csillagok világítottak. Szótlanul, lassan baktattak egymás mellett hazafelé. Mire a házhoz értek, már senki sem járt az utcán. A kapunál megálltak búcsúzkodni. Pista váratlanul magához húzta, és megcsókolta. Kriszta csókolózott már egy osztálytársával, de ez egészen más volt. Nem egy félénk, nyálas kamasz, hanem egy férfi szenvedélyes csókja. Kissé meglepte a testében éledező vágy, mégis kívánta a folytatást. Nem gondolkodott, jó vagy rossz, amit tesz, csak engedte, hogy történjenek a dolgok. Életében először nőnek érezte magát. Nagyanyja vetett véget az édes együttlétnek. Pistát elküldte, őt meg nagy hangon, haragosan bezavarta a házba.
– Jajjaj, te lány, hát nem törődsz vele, hogy mindnyájunkat szájukra vesznek majd az emberek?
– Vegyenek – vonogatta a vállát. – Engem nem zavar.
Vacsora nélkül ment aludni, de ez sem érdekelte. Hogy is törődött volna olyan hétköznapi dolgokkal, mint az evés, amikor a falusi vakáció végre kezdett értelmet nyerni.
Másnap délelőtt nagyszülei a földekre mentek dolgozni. Kriszta megint a tornácon üldögélt, de most már sokkal enyhébben tekintett a baromfiudvar lakóira. Igaz, a gondolatai most egészen máshol jártak, észre sem vette a folyton veszekedő tyúkokat. A tegnap esti csók emléke különös izgalommal töltötte el. Számtalanszor lejátszotta magában a kapu előtt történteket. Mintha valami videofelvételt nézett volna belső szemeivel, újra és újra végigpergette a filmkockákat, minden egyes apró részletet. Pista elhomályosult tekintetét a csók előtt, hozzátapadó testét, forró kezét a derekán. Ó, csak még egyszer megtörténne! Vajon találkoznak még? Ha nagyanyján múlik, biztosan nem. Örült, hogy végül nem zavarta haza, mert tegnap este még ezzel fenyegette. Megérkezése napján szívesen fordult volna azonnal vissza, de most maradni akart mindenáron. Muszáj találkoznia a fiúval, de hogyan? Álmodozásából türelmetlen motorberregés zökkentette ki. A kapuhoz szaladt megnézni, mi az. Örömmel fedezte fel Pistát a motoron.
– Nézd, mit hoztam neked! – A fiú a sötétbarna, fa-gyöngyökből álló karkötőt azonnal felhúzta a karjára. – Mehetünk? – kérdezte türelmetlenül.
Nem töprengett, gyorsan kint termett, s mit sem törődve a falubeliek megbotránkozó pillantásával, rövid szoknyájában felpattant a fiú mögé. Hamarosan már az erdő felé vezető úton száguldottak. Sosem motorozott még. Imádta az érzést, ahogy a fiú derekát átölelve a hátához simult, a testét bizsergető sebességet, az arcát, haját csapkodó szelet, amely szoknyáját fellebbentve izgalmasan libabőrözte combját. Egy kis tisztásnál megálltak. Alig szálltak le a motorról, Pista magához szorította, és csókolni kezdte. Krisztában feléledtek az előző esti vágyak. Testével a fiúhoz simult, készségesen viszonozta a csókját. Élvezte az új helyzetet, ébredő nőiségének megtapasztalását. Pista végigsimított a fenekén, csípőjén, aztán váratlanul benyúlt a szoknyája alá. Kriszta teste hirtelen megfeszült.
– Ne!
– Miért? – suttogta a fiú felhevülten.
– Mert nem akarom!
– Mit nem akarsz? – nézett rá Pista meglepetten. – Nem azért jöttél ide, hogy lefeküdj velem?
Kriszta elképedt. Úgy érezte, mintha gyomorszájon ütötték volna.
– Lefeküdni? Dehogy!
– Akkor mit keresel itt?
– Azt hittem…
– Mit hittél? Hogy ibolyát szedni jövünk? Na ne csináld a cirkuszt, gyere! – mondta a fiú, és újra a lány combjai közé csúsztatta a kezét.
Kriszta ellenállt.
– Mondtam, hogy ne! Ez még korai nekem.
Pista végignézett a lányon. Szemében különös tűz lobogott.
– Miért lenne korai? Nagylány vagy már, és én kívánlak. Tudom, hogy te is ezt akarod, akkor meg mit kéreted magad?
Kriszta most már teljesen kijózanodott. Ellökte magától a fiút.
– Nem, én nem akarom!
– Mit játszod magad, te kis kurva? – A fiú arca eltorzult a dühtől. – Biztos nem először csinálod, különben mi a francnak kelletted magadat, csak azért, hogy felhúzz? Azt hiszed, ilyen könnyen megúszod? Ne is reménykedj! – Keményen megmarkolta a lány karját, és durván magához rántotta. – Mondd csak, hány fiúval voltál már?
– Én … még eggyel se. Engedj el! – kiáltott Kriszta. Szeme könnybe lábadt az ijedtségtől.
Pista feldühödött, és öklével a lány arcába sújtott. Kriszta az ütés erejétől a földre esett. Felhasadt szájából szivárgott a vér. A fiú egy pillanatig tétovázott, mint aki nem tudja eldönteni, kihasználja a védtelenné vált lány fekvő helyzetét vagy sem, aztán legyintett, és felszállt a motorra. – Majd hazavergődsz valahogy. A karkötőt megtarthatod, vetette oda, és elrobogott.
Kriszta összetörten feküdt a fűben. Minden összeomlott körülötte és benne. Rázta a zokogás. Feldagadt arca könnyben ázott, lehorzsolódott bőrét marta a sós lé, de ez most jó volt. Szinte kívánta ezt a csípő, maró érzést, mintha így akart volna vezekelni könnyelműségéért. Még mindig remegett a félelemtől. Arra gondolt, bárcsak most, ebben a pillanatban meghalhatna, hisz hogy is lehetne másképp meg nem történtté tenni mindent. Felnézett az összehajló fák lombjai között átragyogó égboltra. Milyen szép sírbolt lenne ez a hely. Elhatározta, hogy nem kel fel innen soha többé, akkor talán eljön érte a halál. Mert ha az élet ilyen halálosan fájdalmas, akkor nem kér belőle. Behunyta a szemét, és várt…
Először furcsa morajlást hallott, mintha a tenger alól szólította volna valaki, majd a hang egyre inkább kitisztult.
– Kriszta, Kriszta! Ébredj!
– Már meghaltam? – nyöszörögte még mindig csukott szemmel.
– Meghaltál? Még csak az kéne, te buta lány! Na gyerünk, nézz már fel!
Kriszta megpróbálta kinyitni a szemét, de nem bírta. Mégiscsak meghalhattam, gondolta, különben miért nem látok semmit? Szeméhez nyúlt. Megérezte a szemhéját összeragasztó váladékot. Ledörzsölte, és felnézett. Nagyapja naptól cserzett arca hajolt föléje. Ezek szerint nem haltam meg, csak elaludtam, állapította meg letörten. Kezdődik elölről az egész, sőt, sokkal rosszabb, mindenki megtudja, mi történt. Gondolataiból nagyapja hangja térítette vissza.
– Bántott? Mit csinált veled?
– Kicsoda?
– Ne szédíts te lány, mert lekeverek egyet! A Pista gyerekről beszélek, kiről, másról?
– Csak megütött. Ököllel.
Az öreg komoly arccal bólintott.
– Látom. Azt megérdemelted. Ha ő nem ütött volna meg, tőlem kaptál volna. Csúnya. Két hét kell, mire elmúlik. – Zavartan köszörülte a torkát. – Más nem volt?
– Nem – szepegte a lány.
– Szerencséje.
– Honnan tudsz róla?
– Tudom. Mindenki tudja.
– Honnan?
– Látta az egész falu, hogy együtt mentetek, de csak egyedül ért vissza. Nemsokára sötétedik, gyere, induljunk! – mutatott nagyapja az úton veszteglő lovas szekérre.
A falu felé zötykölődve Krisztán erőt vett a szorongás. Nem bánta volna, ha az erdőben várják meg a teljes sötétséget. Rágondolnia is szörnyű volt, hogy bámulják majd, amikor végigszekereznek a falun. Nagyapja, mintha csak a fejébe látott volna.
– Te is hibás vagy, de nem bűnös. Te nem bántottál senkit, és a butaságodért már megbűnhődtél. Most már a bűnösnek is bűnhődni kell! – mondta szokatlanul kemény hangon.
Még sosem látta ilyennek a nagyapját. Megijesztette. Nem értette, mit jelent ez az egész. Mielőtt a faluba értek volna, az öreg megállította a szekeret, és Krisztához fordult.
– Rendes gyerek volt a Pista, míg a város meg nem bolondította. Nem tett volna az ilyet azelőtt soha. Úgy látszik, a városi iskolától meg a sok okosságtól nem lesz sem jobb, sem igazabb az ember. Javára válik, ha most tér észhez, még mielőtt valami nagy bajt csinál. Ugye nem akarod, hogy börtönbe jusson?
Kriszta megrázta a fejét. Nem, azt tényleg nem akarta. Valójában fogalma sem volt, mit akar. Eggyé válni a sötétséggel, megszűnni létezni, vagy eltűnni ebből a faluból örökre, és soha többé nem gondolni az erdőben történtekre.
– Jól van, így gondoltam – szívta meg nagyapja a pipáját –, de meg kell büntetni a fiút, hogy örökké megemlegesse ezt a napot. Érted?
– Igen. És hogy? – kérdezte félénken a lány.
– Meglátod – zárta le az öreg a beszélgetést, és indulásra nógatta a lovakat.
A faluba érve Kriszta elcsodálkozott. Mintha kiürült volna, sehol egy ember. Ez szokatlan volt így estefelé. Míg azon morfondírozott, hová lettek az emberek, megközelítették a
Fő térhez vezető utcát. Megdöbbent. Ott volt az egész falu. Végig álltak az emberek az utca két oldalán. Nagyapjára nézett, aki most megállította a szekeret, leszállt, majd őt is lesegítette.
– Bocsánatot fog kérni – húzta ki magát az öreg, aztán összefonta karjait a mellén, és tekintetét valahová az utca túlsó végébe fúrta.
– És akkor mit csináljak?
– Hát mit csinálnál? Itt állsz mellettem. Aztán megbocsátasz. Isten igazságos, de irgalmas is. Mi sem viselkedhetünk másként, nem igaz?
Nem értett az egészből semmit, főleg Istennel kapcsolatban, de nem volt ideje kérdezni. Füttyszó harsant, mire a Főtér felől hangzavar, és mozgolódás támadt. Kriszta eleinte nem tudta kivenni, mi történik, csupán annyit látott, hogy valaki közeledik. Az út szélén várakozó falusiak magasba lendítették karjukat. Most vette csak észre, hogy mindegyikük tart valamit a kezében. A férfiak vesszőt, a nők csalánbokrot. Köztük meztelen alak közeledett futva, mélyen előregörnyedve, közben a sorfalat állók le-lecsaptak rá. Az egész testében reszkető férfi végre odaért Krisztához, és a földre rogyott előtte. Pista volt az. A lány, kezét a szája elé kapva, szörnyülködve meredt a hátán éktelenkedő vörös csíkokra és hólyagokra. Néhol vérzett is a vesszőzés nyoma.
– Állj fel fiam! – bökte meg nagyapja a csizmája orrával. Hangjában indulatnak nyoma sem volt.
Az elgyötört fiú felállt. Arca maszatos volt a könnyel keveredett portól. Zihálva lélegzett.
– No, te Pista! Mit akarsz mondani az unokámnak?
A fiú lehajtott fejjel suttogta: – Bocsáss meg!
Az öreg megcsóválta a fejét.
– Te gyerek, nem lesz ez így jó! Nézz a szemébe annak, akit bántottál, úgy mondjad!
Pista felemelte a fejét, és a lányra nézett. Arcán keveredett a szégyen, a bűnbánat és a fájdalom.
– Bocsáss meg! Nagyon megbántam, amit veled tettem.
Kriszta őszintén megsajnálta. Már nem érdekelte a csókja, de az a gyűlölet is elszállt, amit az erdőben, magára hagyatva érzett iránta.
– Rendben – hadarta. – Megbocsátok. – Csak mindannyian legyünk már túl az egészen, mondta magában.
– Én is megbocsátok fiam – mondta nagyapa, és kezet nyújtott. – Menj, és többet ne vétkezzél!
A kézfogásra, mint egy jelre, az emberek eldobálták vesszőiket. A fiút körülfogták a szülei, gyorsan betakarták, és hazakísérték. Hirtelen besötétedett, lassanként kiürült az utca. Az öreg felült a szekérre. Intett Krisztának.
– Gyere lányom, menjünk haza! Nekünk még beszélnivalónk van egymással, mielőtt lenyugszunk. Holnap meg új nap lesz, ha Isten is úgy akarja.
A nagyapa bölcs ember volt. Tudta jól, az embernek nem az a rendeltetése, hogy hason csúszkáljon, hanem, hogy fejét fölemelve, két lábbal álljon a földön, minden egyes esés után sokkal szilárdabban. Erre kell nevelni a fiatalokat, hiszen a lócitromba lépés nem csak az idősek kiváltsága.
Hosszasan néztem a tenyeremen fekvő karkötőt. Vajon miért tartotta meg a nagymama? Nosztalgiából, talán mert tényleg szerelmes volt abba a fiúba? Vagy épp ellenkezőleg, hogy sose felejtse el, a könnyelműségért olyakor nagy árat kell fizetni? Persze, ez már sosem derül ki. Hirtelen elhatározással a zsebembe csúsztattam a rossz emlékű tárgyat, elvégre sosem lehet tudni, hátha egyszer szüksége lesz rá.
– Köszönöm, nagyi! – mondtam hangosan, amikor kimentem a szobából.
