J. Simon Aranka: A Balaton az Balaton

Okosné nem ápolt mindig jó viszonyt a magyar tengerrel. Lánykorában sosem volt strandolós típus, ezért is volt nagy bátorság részéről a nászútjukon órákon át feküdni a vízparton. Hófehér testét darts táblának nézte, és vadul dobálta rá gyilkos sugarait a júliusi nap. Estére hányás, szédülés és fejfájás kíséretében menetrendszerűen meg is érkezett a napszúrás, hogy ropogós vörösre sült bőre ordító fájdalmáról már ne is beszéljünk. Az állott vizes borogatás és a hűsítő krém váltogatása alatt fortyogva fogadkozott, hogy többé az életben nem megy napra, és olyan távolságot tart a Balatontól, amennyire Makó van Jeruzsálemtől.
          Múltak az évek, megszépültek az emlékek. Férjével úgy gondolták, mégis megpróbálkoznak a magyar tengerrel, elvégre kutyaharapást szőrével. Egy szép napos reggelen bepakolták a csomagokat meg a gyerekeket az autóba, és nekivágtak az útnak. A nap azonban nem felejtett. Mire Fenyvesre értek, a szélvédőn keresztül vörösre égett és gusztustalanul fel is hólyagosodott Okosné dekoltázsa. Orvosnál kezdte hát a nyaralást, akit hidegen hagyott a tény, hogy mindössze egy hétre jöttek, és mosolyogva közölte, hogy egy hétig nem mehet napra, helyette a szobában üldögélve kenegetheti a hólyagjait.
     Normális emberben az ilyen élmények halálig tartó Balaton-utálatot váltottak volna ki, de nem Okosnénál. Elhatározta, hogy jövőre juszt is ide jönnek nyaralni, és, ha törik, ha szakad, megfürdik a tó selymes, lágy vizében. Nem csak megfürdik, de sütteti magát a napon (persze csak okosan), és csokibarnán megy majd haza. A következő évben Okos Nórikát vakbélgyulladás gyanújával vitték Boglárról Siófokra, azt követő nyáron Okos Petike kapott tüszős mandulagyulladást, újabb év múlva Nórika lábujja tört el, a következő évben Okosnéé, de úgy tűnt, hogy kedvét a Balatontól már semmi sem veheti el.
     Aztán megtörtént. Egyik nyaralásuk alatt végig esett az eső. Hideg volt és sár, pokrócba csavarva üldögéltek a szakszervezeti üdülő szobájában, ahol még csak tévé sem volt. Akkor szilárdan elhatározták, hogy szakítanak ezzel az ördögi vízzel, és következő vakációjukat a napos, meleg Itáliában töltik. Eljött a nyár, és a számtalan figyelmeztető jel ellenére kétütemű Wartburgjukkal elindultak, hogy két csodás hetet töltsenek a napfény hazájában.
     Kezdődött azzal, hogy könnyek között, zokogva hagyták a kutyát a kutyapanzióban. A macskát Okosné húga vállalta el, aki a fővárosban lakott. Folytatódott azzal, hogy amikor egy hétvégi házakkal szegélyezett útszakaszon megálltak, hogy Okosné megsétáltassa és megpisiltesse Fricit, a perzsa kandúrt az árokparton, egy harcias asszonyság bottal kergette el őket. Azt hitte, hogy a lelketlen Okosék magára akarják hagyni azt a szegény jószágot. Hiába magyarázkodtak, golfjátékosokat megszégyenítő technikával, jelentőségteljesen meglengette a botját. Okosné felkapta a macskát, egy gepárd gyorsaságával az autóban termett, és elszántan folytatták útjukat a macskapisi szagú gépjárműben. Már azt hitték, nem történhet több baj, amikor Okos apuka hirtelen félrerántotta a kormányt. Petike feje nagyot koppant az ablakon, Nórika pedig testvére ölében landolt. A váratlan manőver oka egy teáskanna volt, amely úgy döntött, hogy leugrik az előttük haladó, fémhulladékot szállító teherautóról, és fénysebességgel csapódik Okosék autójának szélvédőjébe. Okos apuka lélekjelenlétének köszönhetően sikeresen elkerülték a Damoklész kardját, amely egész vakációjuk alatt a fejük felett lebegett. És még ez sem volt elég. Félúton Budapest felé egy kóbormacska miatt kellett nagyot fékezni. Ez volt a pillanat, amikor Okos anyuka sírógörcsöt kapott, Nórika hisztizett, Petike csúnyát mondott, Okos apukáról nem is beszélve. A fékezéstől ugyanis a tetőcsomagtartó lerepült az országút közepére, minden holmival együtt, amit olyan gondosan felkötöztek rá indulás előtt. A történet szépsége abban a rejlett, hogy a gondos kötözésnek köszönhetően egyben maradt minden, nem szóródott szét a sok cucc. A sátorlapon, amellyel az eső elleni védelem gyanánt beborították a holmikat, a súrlódástól hatalmas lyukak keletkeztek, de nem ez volt a legnagyobb baj. Azt kellett kitalálniuk, hogyan kerüljön vissza a nehéz pakk a helyére. Két megoldás között választhattak: vagy szétbontják és leszedik az erősen összekötözött holmikat, majd újra felszerelik a csomagtartót, és mindent visszakötöznek rá, vagy megpróbálják egységben kezelni az ügyet, és a csomagtartót a rajta lévő dolgokkal együtt föltenni a kocsi tetejére. A gyerekek segítsége szóba sem jöhetett a nagy súly miatt. Te úgy is olyan erős nő vagy, biztatta Okos apuka a nejét. És sikerült. Igaz, hogy Okos anyuka félig az aszfaltba süllyedt, hátcsigolyái egybecsúsztak, és napokig nem tudta behajlítani a karját, de néhány órai küszködés után a csomagtartó és a csomagok a helyükön voltak.
     Okos anyuka húgánál letették megőrzésre a macskát, és megpihentek egy kicsit. Okos apuka szerint ennyi szenvedés után megérdemlik, hogy most már minden simán menjen. Aztán mégsem. Okos Nórika felfedezte nénikéje bizsugyűjteményét, és azonnal rákattant egy pár egyáltalán nem hozzá illő fülbevalóra. Azonnal megvált aranyfülbevalóitól, és felékesítette magát új szerzeményével. Okos anyuka okos asszony lévén egy papír zsebkendőbe csomagolta a levetett ékszert, és gondosan a táskájába tette, majd amikor már Bécs felé közeledve megálltak az autópályán dolgukat végezni, ugyancsak gondosan kidobálta a szemétgyűjtőbe az autóból, a zsebekből és a táskából a fölös szemetet… a papír zsebkendőbe csomagolt arany fülbevalóval együtt. Persze ez csak jóval később derült ki. Aznap este Grazban, egy kempingben szálltak meg éjszakára. Felhúzták a sátrat, és fáradtan tértek nyugovóra. Arra ébredtek, hogy vízben fekszenek. Zuhogott az eső, és a sátoron tátongó lyukakon keresztül szüntelenül folyt be az áldás.
     No, ettől már tényleg nem lehet rosszabb, bizakodott Okos apuka, amikor felszedelőzködtek, és elindultak végre a mediterránba. Igen, igen, most már csak jó dolgok várnak ránk, próbált mosolyogni Okos anyuka, bár ez igen nehezen ment neki, mivel éjszaka teljesen elgémberedett a szája a hidegtől.
     Irány Olaszország! – kiáltotta Petike.
     Királyság! – tódította Nórika.
     Olaszország köztársaság… – tétovázott Okos anyuka – vagy nem?
Sütött a nap, mindenki boldog volt, hiszen mindjárt megérkeznek a Ca’savio félszigetre, ahol a kempingben egy fantasztikusan felszerelt lakókocsi várja őket, no meg a csodálatos Adria! Okos anyuka, ölében térképpel navigálta férjét. Egy idő után kezdtek gyanakodni, hogy valami nem stimmel vagy a térképpel vagy az útjelző táblákkal… Okos apuka feltételezni sem merte, hogy imádott neje nem tud eligazodni a térképen, de a tényt nem lehetett tagadni, amikor elérkeztek ahhoz a körforgalomhoz, ahonnan elindultak. Nagy levegőt vett, és ezután már csak a táblákra hagyatkozott. A félszigeten hosszú kocsisorok várakoztak a zöld lámpára. A forgalom hol megindult, hol bedugult. Folyton kuplungolni kellett, aminek az lett a vége, hogy apuka drámai hangon felkiáltott: elszakadt bowden vagy mi! Okos anyuka a „vagy mi”-t értette, és ezzel meg is volt elégedve. Hát persze, hogy mi!- mosolygott férjére, a többivel nem foglalkozott. Minden egyes alkalommal, amikor végre zöldre váltott a lámpa, csak Okos apuka nagyon erős lábmunkájával, és hosszú másodpercek múlva tudtak elindulni, ami ugye egyáltalán nem használt a mögöttük várakozó autósok idegeinek. Végül a nagyjából húsz kilométeres utat sikerült három és fél óra alatt megtenni. A kemping kapujánál végleg megmakacsolta magát a Wartburg, de legalább már ott voltak. A lefoglalt lakókocsi mélyen a kemping belsejében állt, így éjszakába nyúlt a behurcolkodás. Az Okos gyerekek derekasan kivették részüket a munkából, már csak azért is, mert nagyon éhesek és álmosak voltak, és így hamarább teljesült a vágyuk.
     Másnap reggel Okos apuka valahogy életre rugdalta az autót, és elindult vele egy szerelőhöz. Kiderült, hogy az illető sosem látott még kétütemű autót, Wartburgot meg főleg nem. Kétnapi költőpénzük bánta a javítást, de legalább a szerelő boldog volt, hogy ilyen ritkasághoz lehet szerencséje. Amíg Okos apuka a szerelőnél járt, Okos anyuka kisétált gyermekeivel a tengerpartra gyönyörködni. A gyerekek bátran be is gázoltak a habok közé, de a tengerfenéken mászkáló mindenféle izék Okosnét nem töltötték el nagy bizalommal, így ő inkább a magyar-olasz társalgási szótárt tanulmányozta a parton. Amikor a gyerekek elunták a fürdést, meg a homokvárépítést, elmentek barátságokat kötni a többi kempingező gyerekkel. Okosné mosott, teregetett, közben a főzésen gondolkodott. Hoztak mindenféle alapanyagot, amiből ebédet lehet készíteni. Kikereste a szótárból a megfelelő szavakat, és elindult, hogy megkeresse a konyhát, ami ugye minden normális kempingben lenni szokott. Bejárta az egészet, de konyhát sehol sem talált. Nem volt mit tenni, elment a portára és megkérdezte: Dóvé lá kucsína? A portás úgy nézett rá, mintha most jött volna az űrből. Megvonta a vállát, és ujjával egyik irányba mutatott. Okos anyuka büszke volt magára, amiért ilyen ügyesen tudott olaszul kérdezni. Csakhogy konyha továbbra sem volt sehol, csupán egy étterem, annak a konyhájában pedig sajnos nem főzhetett, csak a szakács. Estére megérkezett Okos apuka a megjavított autóval, amire ráment egy heti kosztpénzük, ráadásul házi koszt híján kénytelenek voltak étteremben enni, ami újabb egyheti konyhapénzt jelentett.
     Másnap reggel zuhogó esőre ébredtek, és az ki is tartott egész héten. Néha elállt egy-egy órára, de a hideg miatt sem fürödni, sem napozni nem lehetett. A gyerekek szerencsére feltalálták magukat. A parton döglött medúzákat és kagylókat szedegettek, néha homokvárat építettek, hogy a lezúduló eső azonnal szétmossa, de főleg fel-alá rohangáltak a kempingben a többi gyerekkel együtt. Ők legalább nem fáztak. Okos Nórika az utolsó estén a nagy szaladgálásban nyakánál fogva fennakadt egy sátor kifeszített kötelén. Az Okos szülők úgy érezték, itt az ideje, hogy véget érjen a mediterrán nyaralás. Indulás előtt Okos anyuka a kimosott ruhákat még vizesebben szedte le a kötélről, mint ahogy fölcsipeszelte. Eldöntötték: konyec, vége, búcsút mondanak a napfény hazájának. Pénzük nem maradt a további betervezett hétre, mert azt ugye elvitte az autójavítás, meg a kényszerű éttermi táplálkozás. Kenyéren és vízen élni, netán éhen halni meg jobb lesz otthon.
     A benzin fogytán volt, üzemelő benzinkút sehol olasz honban. Talán a határ túloldalán, reménykedtek, mert ugye a remény hal meg utoljára. Mehettek volna azon az úton, ahol jöttek, de ők (az akkor még létező) Jugoszlávia mellett döntöttek, hiszen, ha már lúd, legyen kövér, lásson világot a család! Éjszaka, rettenetes viharban autóztak, és persze itt is eltévedtek, alig sikerült megúszniuk, hogy egy erdei út végén belehajtsanak egy szakadékba. Szerencsére a gyerkőcök mit sem sejtve, békésen aludtak a hátsó ülésen. Hajnali egy óra körül egy kis hegyi faluhoz érkeztek, melynek a főterén ott állt hívogatóan egy töltőállomás. Sajnos nem volt nyitva, de az épület előtt három ember beszélgetett. Legalább megkérdem, merre menjünk Ljubljana felé, mondta Okos apuka, és kiszállt az autóból. Halló! Halló, kiabálta, és elindult feléjük. Azok egy ideig tanácstalanul néztek egymásra, majd hirtelen hárman háromfelé kezdtek szaladni. Okos apuka azonban nem adta fel. Halló, Ljubljana! – kiáltozta egymás után, mint akinél beakadt a lemez, aztán gondolt egyet, kiválasztotta az egyik menekülőt és elkezdte üldözni, közben egyre csak kiáltozott: halló, Ljubljana! A megkérdezettek viszont sokkal gyorsabbak voltak, és hamar eltűntek a sötétben. Talán azt hitték, bántani akarod őket, jegyezte meg Okos anyuka, amikor férje visszaült az autóba. Hosszadalmas hegyi, erdei tévelygés után, a műszerek szerint totál üres tankkal, de begurultak Ljubljana határán egy nyitva lévő töltőállomásra. Innen már csak néhány kilométernyire van Magyarország, sóhajtott Okos apuka.
     Amint átlépték a magyar határt, földre borultak örömünkben. Okosné többször meg is csókolta a benzin- és olajszagot árasztó flasztert. A határőrök csak legyintettek, láttak már ettől rosszabbat is. Kora reggel volt, amikor éhségtől, fáradtságtól gyötörten megpillantották az út szélén az első balatoni gyorsbüfét. A büfésnő, elszánt tekintetükből gyorsan felmérte, hogy ha nem ad nekik enni, őt fogyasztják el. Inkább gyorsan kisütött néhány lángost, palacsintát és hamburgert. Ahogy telt a gyomrunk, úgy kezdték másként látni a világot. Szebbnek. Jobbnak. Vidámabbnak. Ahogyan telt a gyomruk, úgy szélesedett a látókörük. Hamarosan észrevették, hogy a büfé melletti kis utca végén ott csillog a Balaton kék vize. Szinte repültek a part felé, és boldogan vetették magunkat a lágy habokba.
     Itt maradunk néhány napig – jelentette be Okos apuka. – A megmaradt pénzünk erre épp elég lesz.
     Itthon már semmi rossz nem történhet velünk – sóhajtott felszabadultan Okos anyuka. Estefelé szállást kerestek, de sehol sem kaptak, minden zsúfolásig telve volt. Az éjszakát a kempingen kívül, szabad ég alatt kellett tölteniük. Míg a gyerekek édesdeden aludtak az autóban, Okosné a párjával elmélázva ücsörgött a meleg nyári éjszakában a csillagos égbolt alatt, és langyos sörét kortyolgatva ráébredt, hogy a sós vizet kifejezetten utálja, és hogy tengerek ide, pálmafák oda, neki csak a Balaton az igazi. Másnap ugyan a zuhanyozóban elveszett a fél pár fülbevalója, Petikét megcsípte egy darázs, Nórika a vízben belelépett egy éles kagylóba, Okos apuka egy elbénázott fejesugrást követően enyhe agyrázkódást szenvedett, de legalább nem voltak a vízben medúzák, sütött a nap, a forintjukból volt mit enni, egy nyelvet beszéltek a többi emberrel… egyszóval a Balaton az Balaton!