Hogyan legyünk jók?
– kérded, szemedben tombol a hév.
Az élet magasába törve
szárnyaink szilánkokra törnek,
a föld porában álmodunk
veszett időkről, szétszórt reményekről.
Bennünk a tűz madara jéggé dermedt;
mégis, a láva forr szívünk mélyén,
s a föld remegése bennünk születik,
ahogy várakozásaink
zuhanó hullámokká formálódnak.
Örök fiatalságot kergetünk,
és közben őszbe öltözik lelkünk.
Az évek árnyékai arcvonásainkba vésik
a küzdelem sóhaját,
a mosoly alatt rejtőző bánatot.
Megálmodtalak,
és te viharrá lettél bennem.
Szeretni kevesen tudnak,
de a csend tengerén
újra és újra meghallom hangod
a vihar előtti csendben…
