Iochom Zsolt: Üres a ház

Most minden olyan üres, oly rideg.
Kórházi fény villan fejem fölött,
álmokat marnak a fehér falak.
És még mindig nem tudom elmondani,
mit jelentettek nekem azok a szemek,
amelyeket oly rég nem láttam,
hű társaim, hiányoztok nagyon.
Odaadták őket – szó nélkül, titokban,
s míg én itt feküdtem,
elvették tőlem, mintha nem számítana,
mintha nem fájna.
Elárultnak érzem magam…
Ez tartotta bennem a lelket,
Hogy felépülök és újra velük sétálhatok.
Még egyszer haza!
De üres a ház, nincs bolyhos farok,
nincs puha mancstalpalás,
nincsenek a somlyói séták,
melyek melegítették fázó lelkemet.
Hová lett minden?
Ki mondja meg nekem?
A csend zúg, mint egy távoli vihar.
És omlik a világ, hullik a mélybe,
a szívem újra, utoljára megszakad.
Fáradt vagyok.
Egy hangot hallok még,
valahol csendül egy üres pohár.
S már nem érzem, hogy lélegzem-e még,
mert az utolsó álom rám talált.