Ha újév van,
fogadalom van,
nemcsak a pezsgőspohár
koccanásában,
nemcsak a „na, majd most!”
büszke kiáltásában,
nemcsak a hajnali
józanodásban,
ahogy rájössz:
a futópadot
nem lehet megkerülni.
Fogadalom van
nemcsak a naptár
szűz lapjában,
hanem a hűtő
esti morajában,
a megkezdett süti
lágy illatában.
Fogadalom van
nemcsak abban,
hogy idén tényleg,
DE TÉNYLEG
megtanulok rendesen vezetni,
spórolni, futni, jógázni, olvasni,
és persze
kevesebbet panaszkodni
(már holnaptól).
Fogadalom van
nemcsak a mérleg
kíméletlen őszinteségében,
nemcsak a határidőnapló
nagyon komoly terveiben,
hanem a kanapén is,
amely puha hangon könyörög:
„Ülj csak le egy percre…”
— és te ülsz.
Öt perc.
Tíz perc.
Ott maradsz.
Fogadalom van
nemcsak az edzőterem
szekrényébe zárt
bérletben,
hanem a lelkiismeret
halk kopogásában:
„Ugye jössz ma is?”
— de te épp nem hallod,
mert szájadban chips ropog.
Hol fogadalom van —
ott mindig akad
egy apró hang,
amely azt suttogja:
„Majd hétfőtől.
De tényleg.”
És persze:
ott humor is van.
Nélküle
túl nehéz lenne
bármelyik fogadalmat
komolyan venni…