esőcseppek áztatják a rögös földet,
s a pocsolyák tükrében a múlt villan,
érzem, hogy a táj nem felejt.
valami hív –
gyökeret őrző,
reményt sarjasztó,
szélben suttogó otthonos dallam –
és én hallgatom.
a föld melege a talpam alatt,
a szél érinti arcomat,
ez a Nemere,
és tudom,
hogy itt minden szó hozzám szól.
bár érteném, miféle dal kél a dombok mögül
s mit mesél az alkonyati csendben
hazahív, hazavár a honvágy.
a zöldes-kékes égbolt, a hajladozó búzatábla,
a fák, amelyek alatt gyermekként futottam,
mind itt vannak, nem tűntek el.
én nőttem beléjük,
s ők belém.
a föld szívem mélyébe gyökerezik,
és ha egyszer messzire sodor az élet,
tudni fogom, merre van haza.
