nem tudom,
ez a szoba az enyém-e
vagy csak idehoztak, mint egy
elhagyott kabátot a székre.
valaki fogja a kezem.
ismerős a mozdulat,
de az arc
idegen.
a nevem – olykor még tudom, magamban suttogom,
de a szavak mögött lyukak tátonganak, átlát rajtuk a csend.
kérdezem:
„itt laktam?”
mosolyognak, bólogatnak,
de nekem csak a falak maradtak,
a rések, ahol a múlt kifolyt.
azt mondják, volt egy gyermekem,
volt egy kertem, egy ház, egy szerelem,
és valaha tudtam,
merre indul az út,
de most csak lépkedek,
és a lábam alatt az emlékek ingoványa süpped.
az arcok –
megannyi hold a víz tükrén,
megremegnek, összefolynak,
s mire elérném őket, eltűnnek.
egyszer majd,
amikor a reggel eljön,
nem lesz több kérdés, nem lesz több kétely.
csak a nagy, fehér csend.
és akkor talán – ha valaki fogja a kezem,
nem is lesz fontos,
hogy tudom-e,
ki ő.