Ragyog, mint a nap, de nem perzsel, csak melegít.
Szeme mélyén nyugalom, mintha a tenger tükrözné benne az eget.
Hangja simít, szétfoszlik benne a zaj és a csend marad,
a világ harsány lüktetése eltompul egyetlen szavától.
Léptei puhák, mint az eső utáni föld,
mosolya váratlan fényfolt egy borongós délutánon.
Kezében élet fakad, ahogy a szél megmozdítja az ágakat,
ahogy a víz utat tör a kövek között.
Néha csak figyelem, ahogy a pillanatban él,
minden mozdulata könnyed és mégis magabiztos.
Ha minden elcsendesülne, ha minden fény kihunyna,
ő maradna. Fényként.