Miért fekszel hóban, Don partján, katona?
Visszahív szülőföld, otthonod.
Zenghetnél, lelhetnél békét, reményt,
Mégis itt küzdesz a zord tél közepén.
Bús fagyos szél vajon jobb, mint a ház,
Hol vár rád gyermekszív, meleg ágy?
Jobb talán a pusztán zord harcmező,
Mint holnapot ígérő otthonod?
Kínok és szenvedés lett osztályod,
Nem dísz, nem dicsőség volt a jussod.
Lábadhoz nem hullott fény, díj, babér,
Csak hótól dermedt föld, hol a gyász kísér.
Becsesnek láttad mégis e hazát,
Fölvetted érte a harc koronáját.
Nem vélted rossznak e zord életet,
S most érted zengjük: „Áldott emlékedet!”
Nem felejtünk titeket, hű katonák!
Ma tanulnunk kell a múlt hibáiból.
Zúgjon fel szívünkben a hősi remény,
Hogy békére lel e háborgó világ.
