Illés Katalin: Elveszve

Sötét fátyol rebeg pilládon,
Hiába keresed a tükörben,
Magadat már nem találod.
Nem hallod lelked szavát,
Pedig ő mindig érted kiált.
Ember, te végtelen ostoba,
Eladtad magad, lám kilóra.
Szólnak, ím, az égi dallamok,
De te csak rút javaid kajtatod.
Magadra nézel, s nem tudod,
Férfi vagy nő lapul álarcodon.
Eldöntöd? Hová is tartozol…
S lelked majd tovább károsul.
Szótlanul telnek így éveid,
Csak koptatod téves útjaid.
Körítés csupán egész életed,
Miben magadat nem leled.
Szedd le végre magadról,
Mondd, minek a smink?
Hisz alatta rejlik az igazi kincs.