Nincs annál feleslegesebb idő, mint amit semmittevéssel tölt el az ember. Ezek mind: elveszett percek és órák. — (ego)
Létezik az időnek egy olyan metszete, ahol a mindennapok már nem csak múlnak, hanem elcsitulnak. Ahol a csend nem hiányt jelent, hanem jelenlétet; ahol a lélek már nem rohanni kíván céltalan, hanem megérkezni valahová. Turcsányi Lajos kötete, az Időtlenségeim, ebbe a különös, finoman hangolt térbe hívja az olvasót. Oda, ahol minden egyes pillanatnak súlya van — ahol a múlt, a jelen és a jövő egyetlen mondaton belül simul egymáshoz.
Turcsányi verseiben az idő nem valamiféle külső erőként tárul elénk, hanem a sziklaszilárdnak hitt belső állapotunk változásaira mutat rá. Sorai úgy nyílnak meg, mintha a régóta őrzött gondolataink engednék meg végre, hogy fényhez jussanak csendesen, de rendíthetetlenül. Költészete a megállás bátorságát tanítja: azt a ritka képességet, amikor az ember felvállalva önmagát, nem futamodik meg a saját érzései elől.
Az Időtlenségeim egyszerre személyes és egyetemes könyv. Az olvasó úgy haladhat előre a mondatokkal, mintha saját életvonalai között lépdelne. A versek tükröt tartanak elénk — olyat, amelyben nemcsak a tekintetünk, hanem a gondolataink is szembenéznek velünk. Ez a kötet arra emlékeztet engem: az idő nem ellenünk dolgozik, csupán együtt halad velünk a célállomásaink felé. Ott megérthetjük végül, hogy a legmélyebb csendjeink is telve vannak lélekkel, ha van hozzá bátorságunk meglátni és meghallani.
Fogadjuk szeretettel Turcsányi Lajos verseit. Lépjünk be — vele együtt — abba az időtlen térbe, ahová szavai vezetnek. Ahol az ember végre megállhat egy kis énidőre‘ és nem rohan tovább, órákká égetve perceit a mindennapos mókuskerékben.
– Varjú Zoltán –
