Horányi György: Gyurika karácsonya

Azon a télen nagy hideggel jött a hó, és reggelre beborított mindent. Eltűntek az elszáradt virágok és az alacsony bokrok ágai a földig hajoltak a súlyos hóteher alatt. Csend volt a házban, a téli reggelek csendje, csak a fehér kuvasz kutya, Gyurika, Szuki kutyája morgott és ugatott az odúból kibotorkáló kacsákra, libákra. Csak a kakas hangoskodott, üzent a tyúkoknak, hogy ébresztő, felkelni, én már kint vagyok!
Gyurika lúdtollal tömött hatalmas dunyha melegéből kibújva, csak úgy mezítlábasan az ablakhoz futott és izgatottan nézte a sűrű hóesést. Első gondolata a fészerben a falnak támasztott szánkó volt.
A nyitott folyosó végi konyhában már minden mozgott. Tányérok, lábasok adtak jelt magukról, hogy szolgálatra készek. Felforrt a tej, a kicsit mindig kifutó, és a tüzes platnin pattogtak a fehér tej buborékok, de sistergésük után csak az égett szaguk terjedt az egész házban, jelezve, ideje felkelni, itt a reggeli idő.
De Gyurika csak a hóval törődött, a reggeli nem igen izgatta.
„Építek majd hóembert, a konyhából hozok az orra répát és tojásszenet a gomboknak.” De fázni kezdett, mert a sarokban gubbasztó sárga cserépkályha reggelre kihűlt, és a decemberi hideg hajnal kezdte birtokba venni a szobát.
Álmélkodásának csendjét mamájának éles hangja törte meg. „Gyurika! Öltözz fel, kész a reggeli!” Magára húzta gyorsan a kék viseltes mackónadrágját, a trikót és a piros kockás flanel ingjébe is belebújt. Majd a vékony talpú bakancsát is felhúzta, ami hideg volt úgy rendesen, hogy soványka teste beleborzongott.
Nem bírta tovább türtőztetni magát, kifutott a hóra, az meg mindjárt a térdéig ért. „Mit csinálsz, normális vagy Gyurika! Megakarsz fázni?” – Kiáltott rá mamája. – „Alig heverted a tüdőgyulladást, újra ágyba akarsz esni! Azonnal gyere reggelizni!”.
Bent a konyhában már jó meleg volt. A nagy zománcos sparhelt ontotta a meleget. A tűz illata keveredett a kenyér és a forró kakaó illatával.
Közeledik a karácsony, pár nap és itt az ünnep, mert az asztalon és a nagy bögrében kakaó habzott, és nem az unalmas és megszokott cikória kávé.
Gyurika nagy sietve leverte magáról a rátapadt havat, még kint a folyosón megszabadult az engedelmetlenség árulkodó jelétől, és asztalhoz ült.
„Ki fog imádkozni?” – szólt a gyakori felszólítás. Gyurika erre összekulcsolta kezét. „Aki ételt, italt adott annak neve legyen áldott” – hadarta Gyurika kevéske hittel és már itta is a jól megcukrozott kenyérhéjával feldúsított kakaóját.
Mamája kérdő mosollyal, kis kedvességgel megkérdezte, hogy -„mit hozzon neked a kis Jézuska karácsonyra?”. A kérdés váratlanul érte mert ezen eddig nem is gondolkodott, csak a hó járt az eszében, és az ezernyi elképzelés, hogy mit fog csinálni, hova menjen szánkózni. Kicsit a kérdés kibillentette, de válaszolni nem tudott, mert nem gondolkozott azon, hogy mit kérjen.
Tudta, hogy szegények, és csak álmodozott az áhított játékokról, de leginkább a gombos tangóharmonikát és lenkerekes autót kért volna, de mikuláskor sem kapott semmit, csak egy sálat és egy pár meleg zoknit, ami nem is ajándék. De kapott még két szem almát és egy narancsot, amit nagy áhítattal sokáig tartogatott.
„Mit is kérjek? „ – alig hallhatóan csak annyit mondott –„tangóharmonikát szeretnék.” Mamája úgy tett mintha nem is hallaná.
„Ne nyámmogj már annyit, fejezd be a reggelit és hozz rőzsét a fészerből és egy kosár fát. Én addig meg fölvágom a sütnivaló tököt, és ahhoz, hogy jól megsüljön nagy tűz kell. Örülsz a sült töknek, tudom, hogy szereted. A platnin meg szotyolát pirítunk.”
„Persze, hogy szeretem, csak a hidegben kimenni a házvégi fészerbe fáért, azt már nem annyira” – morogta magában Gyurika.
Kint az utca is megtelt az élet zajával. Lovas szánok surrantak a friss havon, csak a lovak nyakába csüggő rézkolompok jelezték, el az útból, mert csendben suhanunk.
Gyurikában feljött egy tavaly téli emlék és már tudta, ma is így lesz. Első komolyabb útja a fészerbe vezetett, de nem fáért, hanem a szánkóért.
Az utcabéli gyerekek bandákba verődve síkos szánkópályává változtatták a dombos utcákat, és ha jött egy lovasszán, a szán hátuljához kötötték a kötelüket és huzatták magukat utcáról, utcára.
Némelyik gazda nevetve figyelte, a nem éppen veszélytelen csibészeket, de volt, aki hosszú bőrszíjú ostorával hátra-hátra csapott gyakran káromkodva, és elzavarta a potya utasokat.
A falu meredek utcái a délutáni óráktól megteltek hangoskodó gyerekekkel, csak úgy suhantak a fa és vasszánkók a lejtős utcákon. Gyakori kiáltás figyelmeztette a többi kis csibészt, hogy: „Vigyázz mert gyüvök!” Gyurikának erős vasszánkója volt, s mint egy tank száguldozott ezért a többiek félre húzódtak előle.
Utcabéli gazdák bosszankodtak némelyek dühösen kiabáltak, mert a síkos, gyakran jeges utcákon a lovak patái gyakran megcsúsztak. Voltak, akik hamut, salakot szórtak a letaposott hóra, de ez nem sokat ért, mert nem kis kárörömmel a gyerekek hóval fedték be a salakot és egy két vödör vizet is rálocsoltak, ezért még jobb, még síkosabb lett a pálya. Ez a harc egész tavaszig kitartott, de mindvégig döntetlenül állt.
Teltek, múltak ezek a fehér lepedőjű hideg napok. Szinte mindennap jött az égből az új utánpótlás, és egyre vastagodott a hó fal a járda mindkét oldalán.
Eljött a várva várt karácsony, Gyurika aznap is az utcán szánkózott. Szeretett kint lenni egész sötétig, bandába verődve a többi gyerekkel. Gyakran ráfagyott testére a két számmal nagyobb mackó- majd belenősz fiam, nem veszünk minden évben újat – volt panaszára mamájának a válasza.
Karácsony első napján a szent este tiszteletére Gyurika előbb ment haza. Az otthon melege és a nagy fazékban rotyogó töltött káposzta illata várta. Bableves és ez a finomság volt a kedvenc étele. Egyébként nagyon válogatós és finnyás volt, kapott is korholást ezért épp eleget.
Már tudta, vagy csak sejtette az igazságot a karácsonyfával kapcsolatban. A Jézuskázást nem értette, de jobban szeretett hinni benne, mint a rideg valóságot tudni.
Mamája nagy szeretettel díszítette fel a fát, de az volt a fontos, hogy ne legyen otthon a gyerek. Cukorból szaloncukrot csinált, és mézeskalács figurákat. Ezeket aggadta fehér cérnával a fára, vattából hópelyhek kerültek az ágakra, tetejét egy szürke csillag díszítette, így a fa majdnem a plafonig ért.
Gyurikát újra és újra rabul ejtette a várakozással teljes karácsonyeste és a tapintható szeretet. Zengett az ének, a mennyből az angyal, a pásztorok-pásztorok keljünk fel, néha hamisan néha tisztán.
Majd vacsora után előkerült az ajándék. A Mama magának nem adott semmit. Előhúzott a fa alól egy gondosan becsomagolt kis dobozt.
„Na Gyurika, a kicsi Jézus meghallgatta a kérésedet, és ezt hozta neked.” Gyurika várta a nagy csomagot, és előre repdesett örömében, hogy lesz tangóharmonikája és megtanul rajta szép dalokat játszani, és hogy fogják irigyelni a szomszéd fiúk. Kiváncsian
vette át a kicsi dobozt, kibontotta, gondolta valami előajándék lehet, vagy csokoládé amire szintén nagyon vágyott.
Kibontotta és kezében simulva ott csillogott egy szájharmonika. „Na örülsz az ajándéknak Gyurika?” – kérdezte Mamája sejtelmes mosollyal. Ő csak annyit válaszolt, alig leplezve csalódását, hogy „igen”.
Később próbált rajta játszani, szájához emelve megfújta, majd annyit mondott csöndben magának, „fésűre feszített papír szebben szól.” – és a kis egyszerű hangszer a mackónadrág zsebében csendben meglapult.
Csalódását és szomorúságát leplezve falta az ünnepre készített kedvenc túrós mákos rétest és már nem gondolt másra csak a holnapi szánkózásra.