Horák Andrea Kankalin: HAT

Hat ősz. Az első haldokló hithullás alélt magányba, eszelősen, eszméletvesztve, tagadó-tudattalanul a puszta porába, semmit nem értve, életbe haltan. Aztán követte másik öt csitítva, csendesülve a hűséges zene oltalmazó simogatásával. Így a színek szép szavukkal tündéri táncot lejtettek az életpalettán, sorsukban sokasodtak, oszthatatlanul osztódtak, fátumot festettek. Mélybarna tónusukból tán lágysárga fény is születhetett néha, vagy akár álmosan bordó betű, vagy a bíbor halál életre írt édes Édene.
Hat tél. A hó úgyis lehull, és kit érdekel a csúszka, szánka, csak csorduljon az idő, csak múljon ez a rongyba rótt rogyott élet, csak ne kelljen gondolkodni, hanem gépként lapátolni… lapátolni… lapátolni… érezni a jég jeges jaját, jogát, a fagy fanyar fullánkját, ahogy kíméletlenül megint mar, megint fáj, de még ébren tart.
Hat tavasz. Hatszor virágzott el a kankalin a vén tölgyek tövén, hatszor hívott hírnöke a kikeletnek, hatszor hajtott ki újra a természet titkain és hatszor hitette el, hogy nem halt meg Ő, csak pihent picit…
Hat nyár. A nyúzott puszta piszok sivár, silány, sikolt a vízért, de aszály az úr. A kút köhög, már nem sír könnyeket a nyavalyás, csak én.

Hat. Ősz, tél, tavasz, nyár.

falevél fakul
színek keringője vár
átkos évszakot

További bejegyzések