Horák Andrea Kankalin: Van egy Angyal

Fondorlatos. Nem hagy békén, hogy nekem írnom kell, fogjak hozzá sürgősen – mintha olyan egyszerű lenne, mint a levegővétel. Tegnap is, mire észbe kaptam, kiadta a feladatot, de én – jó szokásomhoz híven – próbáltam kibúvókat keresni.
– Valami fék működik bennem, visszahúz, nem enged utat törni a szavaknak, bent rekednek, és beszáradt az összes tollam is, így nehéz lesz – közöltem vele látszólag lehangoltan, pedig belül vigyorogtam, élveztem a helyzetet. Persze ő mindenre talál megoldást, hamar kiderült, hogy erre is. Ma hajnalban arra eszméltem, hogy valaki áll az ágyam mellett, tűnődve szemlélget. Először megrémültem, de amint kidörzsöltem szememből az álmot, felismertem Angyalomat, egyáltalán nem lepett meg, hogy megjelent, hiszen nem hagy magamra, éjjel-nappal érezteti jelenlétét, csak úgy teszek, mint aki nem vesz róla tudomást, homokba dugott fejjel kényelmesebb az élet.
– Szedelőzködj – adta ki a parancsot –, elmegyünk egy papír-írószer üzletbe, szükséged lesz néhány kiló tollbetétre.
– Nincs is nyitva még egyik sem – feleseltem félig álmosan.
– Nem baj, főzz egy vödörnyi kávét, mire azt megisszuk, már indulhatunk is.
Ez kiváló ötletnek tűnt, kellemesnek ígérkező időhúzásnak, gondoltam, hátha közben elfelejti, miért is jött valójában. Kikísért a konyhába, letelepedett az asztalhoz, árgus szemekkel leste minden mozdulatomat, hátamon éreztem pillantását. Nem volt szúrós, inkább ellenállhatatlanul simogató, magamnak sem akartam bevallani, hogy bizony, ha így folytatódik, még a végén feladom az ellenállást.
Miközben az illatos cseppek a porcelán kannácskába igyekeztek, könnyű reggelit készítettem, ne éhgyomorral vágjunk neki a kalandosnak ígérkező vásárlásnak, ha már annyira muszáj. Utálok vásárolni, de most valamiért mégis kezdtem kedvet érezni hozzá. A pirítós hamar kisült, bedörzsöltem fokhagymával, szótlanul az asztal mellé ültem, a csend beszélt helyettünk, sőt, csacsogott a kis csintalan, hiába próbáltam lepisszenteni, hogy ne árulkodjon, hajthatatlannak bizonyult. Biztos voltam benne hogy Angyalom átlát rajtam, mint egy kristálytiszta üvegen, pontosan tudja, miben mesterkedem, de tovább hallgatott. Miután elfogyott az utolsó morzsa is, térültem-fordultam, elé penderítettem egy jókora bögre feketét (édesítőszerrel, nehogy felmenjen a cukra, ügyelek az egészségére, még legalább huszonhét évig szükségem lesz rá). Megállapítottam, hogy valószínűleg finom lett, mert élvezettel ízlelgette, közben még az orrcimpája is kitágult. Amikor lenyelte az utolsó kortyot is, huncut vigyor jelent meg arcán.
– Mennyeire sikerült, ügyes kávéskisasszony vagy, de most már indulás, térjünk vissza eredeti tervünkhöz.
Mit tehettem volna ilyen erőszakosság ellen, nem tudtam (ha őszinte akarok lenni, már eszem ágában se volt) nemet mondani. Izgalmas kirándulás lesz, futott át rajtam a pajkos gondolat, és engedelmesen léptem ki vele az udvarra.
– Jesszusom, mi a fene ez? – hüledeztem és tátottam a szám értetlenül, amikor felfedeztem a kertkapunál egy békebeli talicskát.
– Majd én tolom, te csak gyere, ez lesz a bevásárlókosarunk.
Na, ilyenben se volt még részem, kezdett egyre szórakoztatóbbá válni a rögtönzött kirándulás.
Az út zötyögős volt, már azok sem a régiek, majd’ kiesett az ócska talicska kereke, a rengeteg kátyút képtelen vállalkozásnak bizonyult kikerülni, hiába toldozták-foldozták, csak gyors tűzoltás, látszatintézkedés, talán inkább egy jókora focipálya közepére kellett volna építeni a papírboltot, valószínűleg úgy simábban közelíthettük volna meg. A szégyenletesen megviselt aszfalton egy szerencsétlenül járt autós káromkodott, kocsija tengelytörést szenvedett, előttünk, a járdán egy idős bácsi csetlett-botlott, sétapálcája nem segített megtartani egyensúlyát, ám mi a viszontagságok ellenére végre eljutottunk a célpontig, nagy egyetértésben léptünk az üzletbe.
Azonnal megcsapta orrom a tömény papírillat, isteni volt, máris történetek kezdtek csírázni bennem, még az ereimben is éreztem, ahogy hömpölyögnek a szavak, aztán szemem elé tárult a tollkínálat meg a bőség zavarának hatványai, az enyém is kezdett tetőfokára hágni, de természetesen nem volt kérdés, hogy először kedvenc lilámból pakolok a talicskába, mire Angyalom csapkodni kezdte homlokát.
– Vegyünk másmilyen színeket is, ne csak mindig lilákat írj!
– Jó – válaszoltam eltűnődve –, akkor legyen egy kis rózsaszín is.
– Javíthatatlan vagy – dörmögte bajusza alatt, de annyi szeretet és öröm sugárzott belőle, hogy kezdtem kimozdulni komfortzónámból. Nehezen vallottam be magamnak, hogy bizony, mégsem olyan pocsék elfoglaltság a vásárlás, csak megfelelő társaság és körítés kell hozzá. A rózsaszínek után álmélkodva néztem a mélykékeket, a barna mindenféle árnyalatát, közben elterelő hadmozdulatként zöldeket és sárgákat is választottam, aztán sosem látott színeket fedeztem fel, végül óvatosan a feketékre sandítottam, ezt Angyalom elégedetten nyugtázta.
– A világra egyre inkább telepednek csúnya fekete felhők, erről is írnod kell. Sajnos – mondta kellő komolysággal, és én egyetértő bólintással igazat adtam neki.
A talicska megtelt, már egy gombostű se fért volna el, fizettünk, majd távoztunk a pénztártól, reklamáció nincs, tudomásul vettem, hogy ezt a sokféle tollat használatra gyűjtöttük be.
– Most már engedd ki a féket – szólalt meg vigyorogva Angyalom, miután a lakásba értünk.
– Ha kiengedem, elindulok a lejtőn és kő kövön nem marad, aztán amikor leértem, kiírok magamból mindent.
– Az kellene, a kormány és a fék jó legyen.
– A saját kormányom jó, a fékem még túl erősen fog – töprengtem félhangosan.
– Helytelen, akkor állíts rajta. Írjál, de ne várd meg, amíg leérsz! – barackot nyomott a fejemre, rám mosolygott, és magamra hagyott gondolataimmal.
Szót fogadtam. Nem vártam meg, amíg leérek. Most félúton vagyok a bátorság felé – még leginkább lila tollal, de motiváltan és szabadon.

További bejegyzések