Vén padon vagyok, magamban,
leszáll a tejfehér lepel,
Őszlegény kacsint szemembe,
tekintetére köd lep el.
Barna-rőt haját arannyal
teríti még a napfonat,
ajka lágy vonalba szépül,
levélcsokorral így fogad.
Szélfiú fut át a fákhoz
lerázni drága kincseket,
gesztenyét gurít halomba,
fütyül, s dobál a szélgyerek,
és utat kutat magának,
pimasz vigyorral integet,
majd szalad tovább sikongva,
mögötte friss avarhegyek.
Napkirály kacér mosollyal
tudatja, messze még az ősz,
fényt derít e nagy titokra,
legyint a ködre, és ma győz.
Így ülünk, idilli párban,
az Őszlegény szavát lesem,
arca bronzaranyba játszik,
s hajamba túr, szerelmesen.
Csókot is lehel szememre,
ölel magához, én hagyom,
évszakokba szédülünk mi,
s együtt vagyunk, a vén padon.
