Csúf játékot játszik velem
a tél.
Hol rejti kincseit?
Sehol egy hópihe,
nem nyílik jégvirág,
csak eső hull a semmire,
csorog a víz mindenütt –
könnyező fák,
ázott utak.
Bennem kutat,
és tócsatükröt tart elém
a tél,
hogy lássam magam,
aki nem vagyok,
nem én –
ez nem az egész,
csak fél.
Tán
arcpirosító kéne,
ha nem csipked a fagy.
Tegnap
tavasz hazudott,
ma ködösít az ősz.
Kinek játszik
álruhában
a tél?
Jelmez mögött
halotti csend.
Csak néhány eltévedt falevél
kereng,
s keresem önmagam,
de nem találom,
már
nem olyan szép
a világom,
ahogy nemrég hittem.
