Te az egyik sarokban szunyókálsz, legyűrt a fáradtság, én a másikban az íróasztalra könyökölve azon tanakodom, mivel tudnálak jobb kedvre deríteni. Most hagylak pihenni, szükséged van rá, írok neked valamit. Ujjaimmal olyan finoman érintem a billentyűket, mintha bőrödet simogatnám, nem akarlak felébreszteni az ütemes kopogással, persze így jóval tovább tart lejegyezni ezt a néhány gondolatot.
Baszki, azt nem mondtad, hogy nem elég neked annyi frissítő víz a nyakadba, amennyivel nemrég fellocsoltalak, ha ezt tudom, emeltem volna az adagon, és tettem volna hozzá még ezt-azt (…).
Ami késik, nem múlik, rajtam főleg nem, majd készítek egy hatásos balzsamot, ám ez még csak (félig) visszafogott bevezetés lesz.
Most nem vagy fényesen, de lesz ez jobb, csak támogasd meg lélekből is. Én hozzáteszem a magam részét, nem engedem, hogy elmenjen a kedved, bár én sem állok a helyzet(em) magaslatán – és mielőtt bármire gondolnál, elmondom, hogy ezt főleg az idő múlása idézi elő, mert bármennyire felírtam receptre azt a harminc évet, jól tudom, nem az én hatáskörömbe tartozik, valaki más dönti el, mennyi jut belőle, meddig élhetünk. De amíg igen, addig nevessünk, ha pocsék kedvünk van, nem segít semennyit, csak még pocsékabbul leszünk.
Majd írunk mindenféle tücsköt-bogarat, komolyakat és vicceseket, csak adj magadnak egy kis időt a rendelkezésedre állóból.
És megint baszki: a te erődbe kapaszkodok, (mondja az önző nőszemély), te erős vagy és merész és igazságos (és szép is).
Szóval… emelkedjünk… fel-fe-lé.
Kissé nehéz vagy, de elbírlak, cipellek, és megéri. Nekem legalábbis.
Nem kell nekünk megmászni a Parnasszust, nincs hozzá masszív túrabakancsunk, és nincs olyan túlélőkészlettel felszerelt hátizsák, melybe beleférne minden, amire szükségünk lenne a feljutáshoz, de letelepedhetünk a lábához, egymás hátának dőlve szétnézhetünk, belélegezhetjük a friss hegyi levegőt, elbambulhatunk a hajladozó fűszálak játékain, hallgathatjuk a madarak csicsergő csevegését, és mi is jókat beszélgethetünk; persze talán a beszélgetés nem elég, de telhetetlenek sem lehetünk, és a beszélgetésből, madárhallgatásból, fűszálnézegetésből még bármi lehet. A lényeg, hogy jól osszuk be azt a hátralévőt, a sok fölösleges és elfuserált közé (vagy után) kerüljön valamilyen felemelő érzés, amitől felfrissülünk, nekiered a tollunk, és nem áll meg.
Hogy miről írunk? Mindenről, amiből mások okulhatnak, segítünk a gondolkodásban és abban is, hogy észrevegyék maguk körül a szépet, amiért még érdemes élni.
Csak írunk, írunk, írunk… egyik sarokban te, másikban én, olykor megállunk, középen találkozunk, hogy lent is a Parnasszus csúcsán érezzük magunkat. Múzsám vagy, és a múzsák halhatatlanok.
DECEMBERI PÁLYÁZAT
december 1, 2024
