Horák Andrea Kankalin: Gyöngyszemem

Nem hagylak senkinek, és mégis hallgatok.
Nem hívlak magamhoz, te titkon jössz felém.
Csak merném mesém elmondani… úgy vagy itt,
hogy álmom beenged, s képet pingál elmém.

Kapaszkodok húsz körömmel, hiába csönd
és néma távolok s a vízbe fúlt hegyek,
és félek úgy az ártól, széltől is… ledönt;
bárcsak végre látnám, hogy legyen, hogy legyek.

Tudom, a vérem csak csordogál, s a világ
pokolra űz magából, nem tűr meg, taszít,
és szomjazom, hiába tengerár; sivár
sivatag, kőből köpült fájdalom van itt.

Te jól tudod, a csöndek olykor csendesek,
s érted így zenélnek, szótlanul, szavakba
varrják azt, amit a hang sosem engedett,
csak a csend: a lélek és a szó hatalma.

Énekelek. A láz olthatatlan tarol.
Hűlni nem vágyom, minek? Éppen OTT vagyok.
Én böngészem a szót, TE érzed a hangot –
százból egyet, és ezért élnek a dalok.

További bejegyzések