Horák Andrea Kankalin: FÉNYTÖRÉS

Fenségesen fájnak, félve fojtogatnak, szüntelen szikrákat szórnak szerteszét, sziporkázó szavakkal szorongatnak, szítanak, szakítanak.
Üdén ünnepet üzennek, de minden fikarcnyi fényfolyam gyilkos gyémántba gyűrt gyarló gyertyalángok gyehennája.
Kísértetiesen kóvályognak, kiutat kutatnak, míg elérik céltudatosan céda céljukat, majd zihálva zenét zengnek, zajgó zivatar zajába zárnak zarándoknak.
Sajgást sugallnak. Sóhajok sírnak, selymek sikongnak, sejtbe sajognak. Sajtolnak belül. Ellobbannak?
A szemben szűz, szűrt, százszorszép szivárványként szaladnak szét, a lélekbe liános, lidérces ligetet loholnak.
Lobognak…
Lopóznak…
Lopnak.
Ilyenek a csillagok. Azok a csodás csillagok odafönn az égen, és idelenn a földön a csalfa, csalóka embercsillagok.
Éjjel élik éber életük, s ha hamvas hajnalon horizontra hajt a napkorong, nem látni lelkük, lángba hal.
Üstökös lesz a csillagból, csöndes, csillanó cserép…

elvakít egy láng
kottám titkain táncol
örök fénytörés

További bejegyzések