Szomorkás a reggel,
Te nem vagy itt,
én sem vagyok ott.
Tótágast áll bennem a tavasz,
esőfelhők gyűlnek –
csalókának tűnhet,
de nem az.
Az ereszről már csordul is a víz,
cseppek kopognak ablakomon,
és nem tudom, hova lettem
ezen a márciusi kedden,
bent rekedtem az idő labirintusában.
Maradok még,
nem kutatok utat,
nem kell kijárat,
inkább elhagyom magam.
Jó megbújni felhőim között
s érezni,
hogy szívembe költözött
az Eső.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
