Horák Andrea Kankalin: ÁLMODTAM, NAGYOT

Álmodom. Vonatra szállok holt magam,
nem érdekel a kor, csak futok feléd.
Éj uralkodik s a balga hold csorog,
erőm is elhagyott, de van még mesém.

Hajam kerge kóc, magába sír a szél,
verejték borzong bőrömön; hunyt remény?
Süket fülembe zajt zihál az élet,
s rémülten rontok a tűnt vonat felé.

Félelem gyötör, a sínek közt járok…
muszáj elérnem, még ma fel kell szállnom;
hímes szavak szólnak, új hit ad erőt,
nem állít meg egy elmosódott lábnyom.

Karom kinyújtom és lám, már elérem,
ujjamból vér serken, a körmöm szakad,
de élek még és csodás ez az álom,
tíz körömből vérzőn sajdul titkokat.

Minden ízem reszket, felkapaszkodom.
Nem árthat vér, mocsok s a lassú égés.
A vagon lépcsője már menedékem,
lélegzem, hát elúszik minden kérdés.

Mindjárt érkezem, s a peronra állok.
Tán még ott leszel, szemedben könny ragyog,
s én néma könnyel foltozom az álmod…
A bölcsek azt súgták, álmodjak nagyot.

További bejegyzések