(a kapitány emlékére)
Mert hiába kértél annyiszor
hamis ígérettel
nem bódítottalak
nem tudtam a fingról verset írni
magamba zárt tehetségtelenségem
még ott rekedt Csörsz István
szarballadás világába
a hippik majszolásában
zsíros hajunkba megbúvó tetvek
kegyetlen kínjainak tűrésében
mert tudtuk a tegnap volt a miénk
bősz semmittevésünkben
nem rejlettek világmegváltó peték
mezítláb caflattunk a lucskos
töredezett betonon
és
nem akartunk lőni a szomszéd fiára
víz helyett sörben áztattuk
korgó beleinket
fakírarcunk mögé rejtettük
keserves életünk szikráit
holt nemzedékké válva
nosztalgiázunk táskányi szennyesünkkel
elhagyva az ősi fészket
soha nem tértünk meg
látod kapitány kár volt hinned
költő nem lettem
e
világ nem engedett
csókom fejfádon fagyott
néma szavakká
tudom te rábólintottál.
