Mint kiszáradt odvas fa
hajladozok nyögve – nyikorogva
bensőmben üresség
átszalad a szél rajta
egykor sudaras ifjú koromban
hegyeket vágytam mozgatni
ezt a csúf világot akartam kimosni
de az erőm hamar fogyott
csak a szennyes szaporodott
nem fordulnak utánam a lányok
bot került kezembe
melyre támaszkodom
hátam mögött érzem
szánakozó pillantások
melyek némán elkísérnek
ám tudom a hegyek tovamentek.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
