(andante piano)
Lágyan lehel az esti szél
csókot borzol ajkaimra
megremeg bennem a kéj
felforr a régi emlék
fűszálak között mozduló sóhaj
vén fák között bujdokol a holnap
gondolat szárnyakon
némán suhanok hozzád
újra átélni a csodát
hó karjaid szorító mámorát
márvány kebleid közül
feltörő szerelem vulkánját.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
