Itt lent se hegy se völgy se nincs,
a róna véges végtelen
szobányi múlt; hogy visszaints,
ne törd magad a kézjelen,
kalandra le! talajtitán!
ma újabb szintre eshetek,
hőssé se kell avatni tán,
akár az új mézeshetek,
ahogy a szösz, a szőr, daróc
magába nyelve felzabál,
bogozhatatlan karma-kóc,
keletre néző perzsa-bál
ezer csomóval itt alul,
színes kacsokban ott felül,
aki ott hintál, nem tanul,
s aki alul van, mind felül,
mégis dal van, munkadal,
és morzsaparti, cirkuszok,
a Szaft, az Isten, visszanyal
ahogy a roston átkuszok,
s finom melegbe bújva el
apró madárból holmi kék
kővé meredten újra fel-
csillannak ősi tollpihék,
s megszegve, mint a széleken
szabályaink, az angyalát,
megtorpan álom, értelem,
a táguló jövőbe lát,
plafonnyi ég, fehér falak,
a Messzeség hív, jöjj velem!
Kalandos út, megáldalak.
Talán egy másik szőnyegen…
