Hepp Béla (aLéb): Könyvjelző

Billegve jólfejlett pókhason
egy régi könyvem olvasom,
s egyszer-csak egy
vörös tintától tüzet kapott
réges-régi füzetlapot
magam elé, a párnámra ejtek.
A szöveg feddő.
„Talán elfelejtett,
talán csak elvesztette számom,
de nekem még itt ég csókja a számon,
nem számon kérem, szabadon dönthet,
hogy viszi a szívem, vagy csak egy ötlet
volt feldúlni békés asszonysorsomat.
Remélem más karján most is jól mulat,
ám ha éjjel mégis erre járna,
várja önt majd a tegnap esti párna,
és felhevült, vágyó asszonytestem.
Bocsánat, hogy így, levélben kerestem.”
A lángbetűk színe halvány árnyalat
ahhoz képest, ami arcomon átszaladt.
Azon az éjen vágy és ágy kihűlt, s én azóta bánom,
hogy csak annyit válaszoltam: Többé ne várjon.