Hányszor álmodtam hajadba fonni csendet
és hányszor szemedbe szikra csillagot,
öles magányom de sokszor teremtett
hazug igéket; akard, és megkapod,
hányszor remegtem bőrödre rálehelni
magamba fojtott világnyi vágyamat,
hányszor sikoltott rám a puszta semmi
hazug igéket; lehet, de nem szabad,
és hányszor, Istenem, hányszor tétováztam
szavakba szőni, hogy mi is vagy nekem,
s hányszor kavart agyamba büszke lázban
hazug igéket öröm és félelem,
és hányszor megbántam elborult magamban
ridegségem, s hogy bent a tűz hogy éget…
pocsékba ment idők, csak én maradtam
mentségül hozva szép, hazug igéket,
s Te mégis itt vagy, még én is itt vagyok
áldva és verve önző képzetekkel,
elmondhatnám, de most is hallgatok,
„hányszor” – újra e kurta szó remeg fel…
