Gördül a tér, én egyhelyben állok,
egyensúlyozok a való peremén,
vak napfoltból feslett délibábok
csalóan híva intenek felém,
a szembe futó fűszálak kitérnek,
kender hajlik, és rám sóhajt a búza,
a koldus kóró elfekszik, nem ér meg
egy baksist neki, hogy létem összezúzza,
a sásos tavak vize visszaretten,
fallá feszül, ahogy rám tolja az égbolt,
lelkem sikolt, hát végleg elvesztettem
mindent, ami eddig tiszta, szép volt?
A felnyögő hegyek árokká szakadnak,
a horizont felfeslik nyújtózva, kéjesen…
a semmi húz, pedig a mindent akartad,
nem fogad be az ég és a föld mélye sem…
mint idegen test, úgy lökődöm fájón
át imádott világom határain,
tűröm, hogy nemlétem csontburkába zárjon,
s a semmibe szitálnak szétfoszló szárnyaim.
