Hepp Béla (aLéb): Alvajárók

Szemünkbe csontos fények gyűlnek,
íriszekbe tört sötét világok,
köröttünk hollószárnyú éj repül, meg
fogatlan bűzöket csikorgó átok.

Kezünkbe semmi morzsolódik,
megkapaszkodunk a végtelenbe,
tapintanánk egy álmodott valódit,
vihart, fuvallatot, ha szél se lenne.

Lábaink csönd mocskát tapossák
saját piszkunk a megszokás, a sár,
akolmelegbe korcsosult okosság
mind a félelem, a düh, hogy ennyi jár.

Aztán, ha ránk talál a reggel
még összerázzuk szétszórt csontjaink,
és féltudatlan, sajgó értelemmel
nézzük el, ahogy a holnap messze ring.

További bejegyzések