Mint ki világodért mindenedet adtad,
mégis így maradtál meg végül magadnak
magányba vert, szétfoszló értelem,
száz év hitét mocskos rongyaidba szőtted,
kifosztóid, lám, ezzel már nem vesződtek.
Semmit markol szárazra tört kezem,
akár a csend a sziklamélyeken,
a sárga kövek, és a folyton más homok
elégtek, mint a hajdan lágy tüzű dalok,
csak árnyékuk maradhatott velem,
megöl a nap, árnyékkövek közt hallgat
egy rámkényszerült, testetlen nyugalmat,
akartam, kaptam.
Múlt,
jövő,
jelen,
akár a csend a sziklamélyeken.
