(Vers vészharangra)
bálnákat ölnek fókákat is
levágva cápák uszonya
leves teknős fazékból bámul
kaják egy része kidobva
tó mélyéről béka bámul
hátsó lábától megfosztva
oxigén egyszer elfogyhat
sűrű erdők tarra vágva
tudósok állnak szolgálatba’
a profit mindennél fontosabb
gyár épül itt légszennyezve
a víz is egyre koszosabb
olvad a jég a sarkokon
érezhető üvegházhatás
változóban van a klíma
mi lesz ha majd így megy tovább
olajfoltok a tengereken
pusztulóban az élővilág
csak az ember engedetlen
nem érzi még a pusztulást
tenger mélye titkokat rejt
káros anyaggal teli hordók
mindenhol rabló halászat
természet néha tombol
kell a fém a technikához
szennyezzünk vizet és földet
ha eljön az utolsó óra
vagyonunk nem véd meg minket
mi lesz ha új bolygót találunk
ott sem lesz ez bizony másképp
ego vezérelt hatalomvágy
mindent akar erre vár rég
az ember egy furcsafajta
sír zokog de közben rombol
eltapossa a másikat
ha több juthat neki a jóból
kölcsön kapott világunkból
nem vihetünk el majd semmit
hogyha egyszer int a révész
harácsolni… ér ez ennyit
szürke felhők gyülekeznek
létünk egén újra és újra
ha lecsap ránk majd a „vihar”
könyörgünk kezet kulcsolva
vajon lesz-e aki segít
nem segítettünk másokon
veszni fog e faj majd ismét
mint a többi ezen a bolygón
annyi élet ment már kárba
de az ember mit sem tanul
versem írva vészharangra
tán’ valaki ebből okul
ajánlás
herceg add hogy a józanész
visszatérjen újra hozzánk
legyen írja sebeinknek:
szeretet egyetlen forrás
ne tegyük tönkre ha lehet
e gyönyörű kék bolygónkat
hárommilliárd év múlva
a nap úgyis letarolja