Hajdú László: Viking Cruzer

A hold pont a szemembe süt, amikor kilépek az étterem teraszára. A Gellért-hegytől egyenesen a halászcsárdáig tart az ezüsthíd. Csak a part mellé horgonyzott három sétahajó töri meg a sugár irányát. Viking Cruzer. Ez van az orrukra festve.
     – Nagyon fülledt a levegő odabenn.
     – Gyújtasz? – kérdez vissza vőtársam.
     – Nem köszönöm, csak nézelődni jöttem ki.
     – Soha nem szívtál?
     – Szívni szívtam eleget, de dohányozni ritkán szoktam.
     – Jó kis esküvő.
     Amikor látom, hogy a cigi a végét járja, az egyik asztalról felveszek egy hamutartót és odatartom, abba nyomja el a cigarettát.
     – Köszi. Tudtad, hogy a nagy sétahajók a Duna felső végén tolatva jönnek egy darabig?
     – Nem, nem tudtam, igazság szerint el sem gondolkodtam még az útvonalukon.
     – Ott olyan keskeny a folyó, hogy nem tudnak megfordulni.
     – Valóban, egyszer voltam egy budapesti sétahajózáson és tovább tartott a megfordulás, mint az egész kirándulás. Előre, hátra. Mint amikor tanultuk az ipszilon fordulást. Szervó nélkül.
     A part felőli hajó egyik kivilágított kabinjára látunk rá. A tüllszerű függönyön át jól kivehető a szoba belseje. Odabenn egy férfi és egy nő készülődik. A férfin szmoking, a nőn estélyi ruha.
     – Hová készülhetnek így kirittyentve? – kérdezi beszélgetőtársam, szája sarkában egy újabb szálat egyensúlyozva.
     – Gondolom előírás a black tie az esti programhoz.
     – Sejtik vajon, hogy lesik őket a partról?
     – Lehet, hogy az sem zavarja őket, ha intim pillanataikban látják őket. Van olyan, hogy másállapotba kerül az ember és nem zavarja a külvilág.
     – Igen, egy kempingben is levetik tartózkodásukat a táborozók.
     – Na, eleget leskelődtünk.
Visszamegyek a terembe, leülök az asztalhoz. A pincér máris ott terem. Kivételezett a helyzetem, a vőlegény a konyhafőnök.
     – Egy pilsenit, Laci bácsi?
     – Igen, jó lesz Gabikám.
     Egyébként unom a vacsorát. Ránézek a telefonra, semmi érdekes. Tisztességes örömapához méltón körbejárom az asztalokat. Megtáncoltatom a menyasszonyt, az örömanyákat. Furdal a kíváncsiság, mi lehet odaát az elegáns párral.
     Meglepődöm, hogy még mindig a kajütben vannak. Az ágyban látom őket. Összezavarodok.
     A nő felkel, mellei hetykén ugrálnak, ahogy visszarángatja magára a ruháját. A férfi csípőre tett kézzel, büszkén mutogatja petyhüdt hímtagját.
     – Azt hittem, már elmentek vacsorázni – mondom egy ötvenes nőnek, aki tőlem pár lépésre szívja ultraslim cigijét. Csak az arca árulja el korát. Ruházata, kiegészítői jólétről árulkodnak. Bal karján egy drága karkötő díszeleg.
     – Pardon?
     – A pár a kabinban – válaszolom.
     – Ja, csak előbb még lezavartak egy menetet. Jó mozi volt.
     – Aha.
     – Irigylem azokat, akik így tudják élvezni az életet. Maga nem?
     – De – válaszolok és egyre jobban zavarba jövök. Mire akad kilyukadni? Kacérkodik velem? Hiszen én szólítottam meg. Vagy ő intézte, hogy megszólítsam?
     – Jó lenne egyszer egy ilyen hajóval elutazni, oda-vissza.
     – Mint Zsákos Bilbó?
     – Az meg ki a fasz?
     Egész jól áll a szádon a csúnya szó, gondolom.
     – Ön kije a menyasszonynak? – kérdezem, mert nem tűnik a mi családunkhoz tartozónak.
     – Én amazokkal vagyok – közli és a hátsó terasz felé int, akik azt hiszik nekik köszön és felemelt pohárral üzennek tósztot. Visszaintek.
     – Ha nem vagyok tolakodó, ünnepelnek valamit?
     – A férjem születésnapját. Az a kövér disznó az, ha számít.
     Jól megnézem magamnak a pasit és most a nőt is tüzetesen végigmérem. Mintha kitalálná a gondolatomat.
     – Tíz éve nem dugtunk. Akkor majdnem meghalt rajtam, alig bírtam kimászni alóla.
     A cigarettafüstöt kihívón, az arcomba fújja. Az érezhető szalonspiccnek tudom be az őszinteségét.
     – Megöl a féltékenységével. Azt mondta okoskarkötő, de tudom nyomkövető – mutat a csuklóján lévő acélperecre, amin zöld, piros és sárga led villog. – Ha ötszáz méternél távolabb megyek, visít és jelez ez a szar.
     – Nem tudja levenni?
     – Nem, mert akkor is jelez.
     – Akarja, hogy segítsek?
     – Örök hálám.
     – Fájni fog.
     – Csinálja!
     – Menjünk be a konyhába!
     Egy vödör jeget kérek a konyhai személyzettől és egy üveg vodkát.
     – Igyék, amennyit csak bír, de maradjon észnél!
     A kezét a vödör jégbe dugom. Belemarkolok a pulton lévő zsíros edénybe és alaposan bekenem a lefagyasztott karját, a bilincs alatt is. A hüvelykujját erősen a tenyere felé nyomom, majd erős mozdulattal lehúzom a karkötőt. A fogai közé szorított konyharuha tompítja sikolyát. Alig tér magához, a hüvelykujját egy mozdulattal visszateszem a helyére.
     Szó se róla, jól bírja.
     – Hölgyem, itt a személyzetin ki tud menni – mondja az egyik kukta, amikor a nő magához tér a sokkból. Nem vakok a fiúk, beszédtéma köztük a születésnapozó társaság.
     Na ennyit a ma esti flörtről, gondolom. A karkötőt visszacsempészem a férj közelébe én meg visszamegyek a korláthoz, hátha valami érdekesebb történik ott.
     A szoba sötét, a középen lévő hajón, egy nagyobb teremben van csak fény. Táncoló, vacsorázó, beszélgető embereket látok.
     Indulnék vissza az étterembe, de megtorpanok, amikor felgyullad a lámpa a kajütben. Belép a szmokingos férfi, valamit matat.
     A teraszon mindenki egyszerre kapja fel a fejét a dörrenésre. Az üvegfalra vörös paca fröccsen. Mint a Viking Cruzer felirat betűi.