Hajdú László: SÜKETEK

     – Hát ide jutottam! – gondolta az öreg amikor töltött magának a sütőrumból. Ivott volna szívesen bort a karácsonyi ebédhez, de mindig akkor fogyott ki az üvegből, amikor az ő pohara jött volna sorra.
     Az asztalfőn ült, de a családi ülésrendben ez inkább az asztal vége volt. Felállni nem tudott a falra rögzített polcról, ahonnan az aromával készült italt levette. A felesége hagyta ott, ami hiányzott, az a somlóiba került.
     – Hozok még italt – mondta az egyik fia.
     – A kamrában van Juhfark is – instruálta az idős ember. – A hátsó sorban.
     Egy üveg bikavérrel és négy pilsenivel tért vissza a gyerek az asztalhoz. A főétkezés menüjét ették, a libamájat felfalták, csak néhány csontos libaszárnytő árválkodott egy tálban. Most már jól esne egy pár falat.
     – Ideadnátok a husit? – kérdezte, amit senki nem akart meghallani, mondták a magukét, jóízűen cseverésztek. Valahogy felemelkedett a székből és szinte az asztalra hasalva érte el a hozzá közelebbi tálat.
     – Én ezt nem szeretem – hisztizett az egyik unoka és egy szép szelet májat elegánsan a földre kotort a tányérból.
     – Egy termetes Mainecoon ott termett és egy falásra eltüntette a csemegét.
     – Voltunk Zánkán kirándulni, megnéztük a hadiparkot – mondta Gábor a veje. – Sanyika melyik tetszett a legjobban.
     – Az ágyú – válaszolta a kisfiú.
     – Száz milliméteres – állította a fia
     – Százhuszonnyolcas – tromfolt a vő. Egyikük sem volt katona.
     – Százötvenkettes ágyútarack – mondta az öreg, aki éppen abban a fegyvernemben szolgált. Ritkán mesélt a katonaságról, főleg olyanoknak, aki nem voltak honvédek és talán ki is szuperálták volna őket.
     – Tuti, hogy százhuszonnyolcas – mondta a vő, meg sem hallva apósát. A konzervdobozok méretével megegyező – célzott a városi legendára, amit nem volt kedve az öregnek megcáfolni. Csak meg kellett volna mérni egy konzervdobozt, bár abban sem volt biztos, tudják, miképp kell átmérőt mérni.
     Ekkor vette észre, hogy Zsuzsika az unokája elvörösödik és nehezen veszi a levegőt.
     – Gyorsan, csináljatok valamit, Zsuzsi nem kap levegőt!
     – Nem halljátok! Mindjárt megfullad.
     A család, mint felbolydult méhkas ugrott fel az asztaltól. A lánya kétségbeesve próbált lenyúlni a kislány torkán.
     – Hívjátok a 112-t. – kiáltotta az öreg, aki maga is kiverekedett a sarokból.
     – Igen, itt van a mentők száma, kigugliztam – mondta a kislány apja.
     – Engedjetek! – mondta az öreg. Mindenki a gyerek fölött tornyosult. Pofozgatták, a lenyelt falatot próbálták kipiszkálni. Közben egymásnak adták a tanácsot, hogy mit kell csinálni.
     – Hagyjátok levegőhöz jutni! – kiáltotta és a felesége karja után nyúlt, hogy felemelje a lány fölül. Az bosszúsan rántotta ki a karját.
     – Takarodjatok! Még megölitek – ordította és kíméletlenül félre lökdöste a családot.
     Lehajolt az elfehéredett lányért, hátulról a mellkasánál átkarolta és egy erőteljes mozdulattal felrántotta. Majd rántott rajta még egyet. Semmi. A kislány csak zihált. Majd újra és újra.
     Végül egy erőteljes öklendezéssel napvilágra került a cigányútra tévedt sültkrumpli darab.
     Szinte azonnal visszatért az unoka egészséges arcszíne.
     – Jaj, kislányom, mindig mondtam, hogy nem szabad falni – jegyezte meg a lány apja.
     – Tényleg láttam a youtube-on, hogy pont így csinálták, amikor valaki félre nyelt – tódította a fia felesége.
     – Gimnáziumban tanultuk, elsősegélyből – mondta az öreg.
     Pár perc múlva befutottak a mentők. A család egymást túllicitálva mesélte, mit tettek a katasztrófa elhárításáért. Az öreg csak ült a helyén és nem szólt semmit.
     – Szerencséjük volt, hogy nem került mélyebbre – mondta a mentőorvos.
     – Akkor is megmentettem volna – monda az öreg csak úgy maga elé.
     – Mit mond bácsi? – kérdezte a mentős, miközben sokatmondó tekintettel az olcsó rumosüvegre nézett.
     – Semmit.
     – Jobb is, nem szeretem az okostojásokat – mondta az orvos ezt már a gépkocsivezetőnek célozva.
     Megvizsgálta a kislányt majd boldog karácsonyt kívánva elhajtottak.
     Később mintha mi sem történt volna, folytatták a karácsony megünneplését.
     Zsuzsika lecsúszott a székről és az asztal alatt a nagyapjához mászott. Az ölébe fészkelődött, az arcára csókot nyomott. – Köszönöm, papa. Hozzak neked bort?
     – Nem kérek kislányom, vigyáznom kell a családomra.