Én egy cigányember vagyok.
Öt éve vagyok hajléktalan. Harminc évet húztam le a vasútnál. Közülünk nem sokan lehettek mozdonyvezetők. Én még a Balatonra is vittem Szergejt. Mire villamosított lett a vonal, elküldtek. Pedig arra is van vizsgám.
Az nem zavart volna, hogy a Kártucz kúrogatja az asszonyt, míg oda vagyok. Fiatal a volt a Julis, én meg sokat távol. Aztán a házat is vitte. Beköltözött, engem meg kidobott. Csak egy egyszobás vályog, de mégis csak otthon, meleg, étel.
Megszoktam itt a holtág mellett. Először egy fólia sátrat eszkábáltam, aztán egy nap, amikor hazamentem, egy kifuserált Zsuk állt a sátor mellett. Az ajtaján lógó lakatban benne volt a kulcs is. Jólelkű emberek adománya.
Lakájos kis kunyhót alakítottam ki a bádogdobozból. Csak nyáron nem volt jó, meg télen. Ősz és tavasz úgysincs. A nyarat elviseltem, úgy éltem, mint a kempingezők. Akkor akadt dolog úgyis, csak késő este húzódtam be a tűzforró vasdobozba.
– Azt hittem idén már nem lesz tél – mondtam lakótársamnak, egy meghatározhatatlan fajtájú kócos ebnek. Február végéig még nem volt fagy.
– Este bejöhetsz, de viseld jól magad! Erős mínusz lesz, érzem.
A mozdonyok huzatos vezetőfülkéi nyomot hagytak az ízületeimben, de legalább beállhattam volna meteorológusnak. A halak kapását is megjósoltam, amit a horgászok hasznos apróságokkal viszonoztak. Volt, aki a kunyhómnál hagyta a felszerelést, az őrzést, karbantartást is megfizették.
– Jó lenne már, ha kitavaszodna, ismét lenne itt élet, munka, pénz.
A kutya, mint aki érti, vidáman csóválta a farkát. A jókedv hirtelen morgásba, vad csaholásba fordult.
– Nyughass, mi bajod!
– Rendőrség! Kösse meg a kutyát!
Ez meg mi a fene? A polgármester is tudta, hogy itt lakom. Meg néha a kapitány is lejött horgászni.
– Maga Varga József?
– Igenis! – válaszoltam és vigyázzba álltam. Hiába az egyenruhás élet nem múlik el nyomtalanul.
– A nővére kórházban van, haldoklik, akarja, hogy bevigyük az állomásra?
– Köszönöm, hallottam most ment el a vonat, a következő két óra múlva lesz. Addig besétálok.
Nem akartam bevallani, hogy nincs pénzem vonatjegyre.
Az egyetlen lemezszekrényből elővettem a vasutas egyenruhámat. Amikor felmondtak, a főnök a kezembe adta, hozzam csak el. Az a hír járta, hetekig viaskodott, hogy ne küldjenek el.
– Mindenféle ficsúrokat a nyakunkba ültetnek, akiknek semmi közük a vasúthoz.
Az állomáshoz vezető utcában láttam, valaki akkor ér haza. Még nyitva volt a kapu, amikor odafutottam. Ismertem a férfit. Elmondtam a bajomat.
– Nekem nincs készpénzem – tért ki a kérés elől.
Kétségbeesve rohangáltam az utca két oldala közt, hátha az éppen hazaérkezők közül valaki megszán.
– Halló, itt van még? Sikerült kis aprót összekaparni. Talán elég lesz a vonatra.
Majdnem kezet csókoltam az embernek. Rohantam az állomáshoz, mert már hallottam a vonat dudálását a vasgyári átjáróból.
Jegyet, ha akartam volna sem tudtam volna venni az évek óta bezárt pénztárban. A fénykorban három is üzemelt. Külön váróterem volt régen az első osztályú utasoknak. Filmet is forgattak a vasútállomáson, azt hittem visszanyer valamit a régi fényéből. Engem is hívtak statisztálni. Akkor is felvettem az egyruhámat, de csak egy berúgott cigányt kellett alakítanom.
A szerelvény, egy kis pirospiszkos már kifelé húzott az állomásról, de a forgalmista, amikor meglátott engem, akit kollégának vélt, megállította a szerelvényt. A hágcsóról tisztelgésre emeltem a kezem, amit a szolgálattevő viszonzott.
A következő állomásnál szállt fel a jegyvizsgáló a kocsiba. Már készítettem a pénzt és azon gondolkodtam, füllentsem-e azt, hogy csak Gátéron szálltam fel, úgy fele annyiba kerül a jegy. A kalauz csak tisztelgett és ment tovább a rendes utasok jegyeit kezelni.
A kocsi végén, mielőtt kilépett volna az ajtón, visszafordult.
– Hallja, azért, amit maga csinált, az nagy bátorság volt.
– Mert mit csinált a kollégája? – kérdezte az egyik utas.
– Meglazult egy alagút támfala. A miniszter azt akarta, hogy várja meg a vonat és majd ő, mint megmentő hős kiviszi az alagútból – kezdte a kalauz a történetet.
– Volt egy nő, akinél elindult a szülés a stressztől. Álltunk a sötét alagútban, a hideg vonattal. Hamarabb beértünk Érdre, mintsem a mentők odabotorkáltak volna.
– Kapott valami dicséretet?
– Felmondtak, mert megszegtem a felsőbb utasítást. Szabad jelzésem volt.
A nővéremmel már nem sikerült találkoznom. Holtában meg nem akartam látni. Ő sem akarta volna, világéletében büszke volt a szépségére.
Amikor mindennel végeztem a kórházban, már nem volt nyitva semmi, pedig jó lett volna a gyászt leöblíteni. Másnap reggel hétre haza is gyalogoltam. Több autó elhajtott mellettem, meg sem próbáltam stoppolni. Tudtam, ha meglátják a füstös ábrázatomat, tovább hajtanak.
Délután visszamentem az utcába, ahol a pénzt kölcsönkaptam.
– Visszaadnám a pénzt.
– Ezt nem is hiszem – hitetlenkedett a férfi.
Én egy cigányember vagyok. Öt éve vagyok hajléktalan. Harminc évet húztam le a vasútnál. Nincs mit szégyellenem.
Csongrád 2025. 02. 24.