Történet arról, hogyan kísértett meg az ördög
Jaj, de szép volt az az ember! Az olajosan csillogó, holló hajával. Meg az a csillogó autó, ami megállt a zebránál, hogy el tudjam végezni a munkámat Senki nem mert dudálni, vártak míg oda meg vissza végig nem sepertem az út szélét. Még a kendő is kibomlott a fejemen a nagy igyekezetben.
Rámosolyogtam és megköszöntem a kedvességét. Mintha ő is visszaköszönt volna.
Másnap hajnalban izgatottan készültem munkába.
– Valahol kell még legyen fogkrém! Hátha ma is találkozunk.
Már nem sok fogam volt. Először féltem elmenni a fogászatra, aztán meg pénzem nem volt sosem elég. Most meg már szégyellenék.
Az ember eleinte piszkált vele. Később viccesre vette, – legalább nem harapsz. Két éve, hogy itt hagyott. Szép házasságunk volt.
– Hát te kinek öltöztél így ki? – fogadtak másnap az irigykedők. Nem tudják, mit beszélnek.
Nagy területem volt, kora hajnalban végeztem a nagyjával. Utána a zebra környékén tébláboltam. Hátha ma is…
– Gyere már Maris! Szünet van!
– Még poros a padka, felseprem még egyszer.
Mint valami cirkáló, úgy gördült be a körforgalomba.
– Erre gyere, csak erre! – noszogattam torkomban gombóccal.
Jobbra indexelt, nagyot dobbant a szívem. Lehúzódott, az ablak halk zúgással lesüllyedt.
– Szia! – köszönt rám, mintha ezer éve ismernénk egymást.
Úristen de szép! Én meg itt vigyorgok seprővel a kezemben. Mint egy boszorkány.
– Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen szépen rendben tartjátok a várost. Elfogadod ezt a kis csekélységet? – ezzel a kezembe nyomott egy zacskót, benne kis fényes cukorkák.
– Kínáld meg a többieket is.
A fenét, gondoltam. Ezt én kaptam! Aztán eszembe jutott, milyen sokszor segítettek ki cigarettával, ha nem volt már egy vasam sem. Vagy amikor Misike az ebédjét osztotta meg velem. Verte az asszonya és mindig romlott ételt csomagolt neki. Felfordult a gyomrom, amikor belekóstoltam. Már egy hete nem ettem akkor.
A nap végére elfogyott a cukorka. Féktelen jókedve kerekedett a társaságunknak. A fellegekben jártunk, lebegtünk.
Másnap, csak intett a sötétített ablak mögül. Aztán pár napig nem jött. Két hét múlva már nagyon hiányzott egy kis édesség. Fizikai rosszullét kerülgetett. A kollégák közül volt, aki erőszakosan követelte a pasztillát.
– Nagyon finom volt a cukorka – úgy intéztem, hogy beszédbe kelljen elegyednünk, amikor ismét arra járt, amerre be vagyok osztva
– Tudok még hozni, csak éppen nagyon drága. Ötvenezer egy zacskóval.
Fizetés nap volt, micsoda szerencse!
– Jó lesz, kifizetem. – reszkettem az áruért.
Gyorsan seggére vágtam a pénznek. Pár nap múlva ismét nincstelenül, éhesen, cukorkára vágytam.
– Ne ingyen kínálgasd a többieket! – mondta, amikor átadta a sokadik zacskót.
Egyszer hitelbe is kaptam. Nem tudtam kifizetni a következő adagot sem Akkor adta az első pofont. Ez előfordul szerelmeseknél, nem? Családban főleg. Mondta, hogy mindenképpen kell a pénz, mert nagyon meg fogja járni. Megsajnáltam az én szép lovagomat.
Az a Jani! Az uzsorás. Százszázalékos kamatra adott hitelt. Ő is megvert, ha nem tudtam megadni. Aztán adott kölcsönt az adósságra is.
– A kamatos kamatot letudhatod természetben is – majd lehúzta. Gusztustalan, ápoltalan, büdös volt, de kibírtam a diszkó mögött is, amikor hajnalban arra jártak a szerelmes kisfiúk. Néha pénzt is adtak, máskor csak cigarettát. Vagy italt. Azzal legalább öblíteni tudtam.
Most már a házam sincs meg. Az adósság fejében átírtam a Jani nevére. Azt ígérte maradhatok. Hazug! Van pofája minden nap a szemebe vigyorogni.
Az erdőben húzom meg magam. Hónapok óta. Már kihullott az összes fogam. A hajam is ritkul. A bőröm tele tályoggal. A vakarás rövid időre gyógyírt jelent. A munkahelyen tisztálkodom. A főnököm egy aranyember. Betétet is intéz a nőknek. Mások fehérneműit lopom el. Nem lehetek elhanyagolt, amikor találkozunk.
A pihenőben volt egy tévé, ott néztük az egyik munkanap végén a híradót. Nem akarózott visszamenni az erdőbe. Már egész kis kolónia alakult ki. nem szerettem ott. Mindennapos volt a veszekedés, a lopás.
Az én szerelmem fekete autóját mutatták éppen, ahogy a rendőrök kiszedtek egy hóllóhajú embert belőle. Díler, mondták a műsorvezetők.
– Csak óvatosan! – gondoltam. – Még baja esik.
Büszkén nézett az objektívbe. Ajka mintha a „szeretlek” szót formázta volna. Szemében ragyogás, ahogy a kamerán keresztül rám nézett. A fején két hajtincs, mint két pajkos szarvacska.
