Hadnagy József: Virágról virágra

(Édesanyám temetése után)

Reggel van, hat és hét között, tavaszeleji ragyogás
önti el a szobámat, táncolnak a bútorok, a sima
fém- és üvegfelületek, a laptop képernyője is
elvegyül a rock and roll-os fényforgatagban,
kezemben a kávéscsésze is táncra perdül,
gondolatok, érzések, élmények, emlékek
mocorognak, lassan, rendre, kettesével,
hármasával lépnek elő, táncolnak ők is,
kényszeredetten, esetlenül, egymás lábára
taposva, a közelebbi emlékek különösen
ügyetlenek, nem is táncolnak, inkább küzdenek,
mint a Nap poklában a fotonok, időre van szükségük,
hogy életet adó fényként törjenek ki az emlékezetből,
időközben árnyék terül az ablakra, a tánc abbamarad,
és tisztán, halkan valamiféle érintésre emlékezetem
hanglemezén fölcsendül az Ott a messze földön,
keringőtempóban forog a lemez édesanyám
kilencvenvalahány évesen készült színes arcképével
a közepén, tekintete messziről messze néz, vágyakozva
a hosszú élet fájdalomfátylain túl derengő hazába,
amelyben olyan természetességgel hitt, mint én abban,
hogy holnap reggel hat és hét óra között ismét besüt
szobámba a nap, ha nem takarja felhő, messziről
jön az ének, nyolcvanvalahány évvel ezelőtt valahol
egy ház ablaka alatt hallotta először a tizenvalahány
éves lány, én magam évekkel később, a lét kapujában,
és azután tizenvalahány évesen számtalanszor,
amikor ablaktörlés, mosogatás, mosás közben dúdolta,
énekelte, olyankor táncolt a lelke, szállt virágról
virágra a tövisek között: nektárt gyűjteni a hazavezető hosszú útra…