Hadnagy József: Szomjas szarvas

Fölkelsz, de még nem vagy egész,
még két ember vagy, egy csörgőhang-spárgán
tengő-lengő húsvér lepedőtömeg:
súlyos, még nem száradtak ki belőle az álom
nedvei, még várni kell, még ülni kell,
amíg a kávégőz, a cigarettafüst
és a tévéből áradó világszelek
viselhetővé szikkasztják, csontra szabhatóvá
vasalják, azután következik a készülődés
nehezebbik része, kiverni fejedből a rögeszmét,
hogy nincs semmi új a nap alatt: ugyanaz a múlttól
tántorgó jelen, ugyanaz a jelentől tántorgó
történelem, ugyanazok az utcák
futnak szembe veled, ugyanazok a frissen
festett és pattogzó ajtó- és ablakkeretek, öngyilkos
téglák, cserepek, takaros és rendetlen udvarok,
mellüket fél téglával veregető házak,
gond-rácsokra feszített tekintetek, telefonba
zárkózott csinos és túlsúlyos lányok, fiúk,
jól és rosszul öltözött emberek, kukából étkező,
öltöző, pincében, lépcsőházakban álmodó,
gyűrött hajléktalanok lepik el a várost,
mint avar az erdőt, sehol egy ösvény,
amely − szomjas szarvast − friss forráshoz,
tóhoz, patakhoz, folyóhoz vezethetne,
fűszálon araszoló csönd, betoncsikorgató
kerék és gyakorta errefelé kószáló
szél osztoznak a régi és még régebbi
alkonyok vért és sarat csöpögő lepedőit
valószínűtlen árnyékként cipelő napon − kivéve unokád
szemében az égi tavat, amelyben jónak,
kedvesnek, szeretetreméltó egésznek látod magad…