Szeretem a mondatot, de…
Szeretem a mondatot,
ha kidolgozott-kerek,
a vessző-véső,
pontosvessző-véső,
kettőspont-véső,
gondolatjel-véső,
pont-véső
munkáját a gondolat-kövön:
mint antik szobor néz vissza rám
laptopom képernyőjéről,
simogatja tekintetem –
karjából, lábából, arcából
csak akkor török le
kisebb-nagyobb darabot,
ha tökéletlenségében
beszédesebb,
érzelmesebb,
nagyobb sugarú, kerekebb…
De ha vízesésként
zúdul rám,
ami valamiért szíven üt,
vagy kiszakad
belőlem,
mint kőből
az artézi kút,
vésőimet félreteszem
s vésőtlen versbe nézem
a vízpermetben lebegő képet:
lehetnék örök bizonytalanság
féloldalra dőlt esték
csillag lékelte hajóján
ölelnénk egymás testét
szenvedélyünk üszkös kanóca
fölrajzolná sorsunk az egekre
meghalnánk mint szép mesék kalóza
egymást fosztogatva tűzbe veszve