Istenben bíztam eleitől fogva,
és úgy nézett ki, Isten elhagyott:
agyamra dombok, hegyek, erdők nőttek,
s ösvény, mi a semmibe kanyarog.
Közben tettem a dolgom, ahogy tudtam,
egyedül, embertől is elhagyatva
sokszor: adtam, ha elfogadták; vettem,
ha adtak, jöttem-mentem, kereskedtem
bolond piacán szívnek, érdekeknek,
s végig azt éreztem, ennél több vagyok.
Több szív valahol belül, nagyon mélyen,
völgy, ahol ritkán fordul elő ember,
fa, melynek gyökere patak és folyó,
s lombja az egész világ és a tenger,
domb, hegy, amit nem kell megmászni soha,
mert csak tükörben látszik, noha alig,
s nem kell birkózni kígyó ösvényekkel
reggeltől estig s estétől hajnalig –
súgta mindezt valaki, kinek nevét
nem tudom –: szó, mely ritka, mint a gyopár,
de osztódik, s megsokszorozva magát
a szívben dombok, hegyek, erdők nőnek,
fából vizek, és tengerekből völgyek,
mert minden mindeneken szín és fonák…
Pillanatnyilag ez volna a leltár,
mint egy meglopott boltban, csupa hiány,
„felkötnének”, ha versemben nem volnék
törvényen felüli úr: szabad sirály…