A bornak különös csínja van.
Kell hozzá a zsivány-tanya,
legalább olyan vad,
mint Fracasse kapitányé volt:
ollót sose látott,
karóra, égre futó vesszői
az ifjúságnak…
Aztán kell a daráló,
folyton azt muzsikálja:
szem se maradjon benned,
az utolsó szemet
is össze kell szedned,
s vigyázni: nem leesni,
a létrán szenderedni…
A daráló sosem elég.
Kell a fájdalmas prés,
aki nem kímél,
szétroppantja a magot,
s a héjat is megkóstolja:
tán benne bujkál szőlőd
aranyérmes bora…
A többi gyerekjáték.
Folyik a must magától,
tört mondatnyi edény
kezdetben, csupa lyuk,
aztán alig győzöd,
vissza kell fognod magad,
a mustod boldogan
bölcs hordóvá dagad –
lelkesedésed pincéjében
alig fér el… Míg forrni kezd,
s kis szerencsével − mondjuk,
kegyes hozzád a szürkület –,
aranyat ér a kis szüret:
és amint kóstolod, a szádon
tokaji lesz életed vadonából…