Én letettem a lantom,
de az nem hagy békén,
feltűnik minden sarkon,
kocogtatja csészém,
amelyből kávém iszom,
lengeti a függönyt:
hullám, vízesés, szirom –
egy egész lexikon.
És nézzem meg, kint a fák –
alig láttam őket,
most éppen zöld fénykaszák,
s nézzem a felhőket:
egy nagy, örvénylő látszat:
hol fehér napernyő,
hol nagy, fekete bánat,
hol Mózesarcfestő,
hol villám hasogatja,
megsebzetten hörög,
és vérével itatja
a haldokló rögöt…
Felhő ez az egész föld
– halmazállapota
látszat, perc se a mérföld –,
megtestesült csoda…
Így forgat-pörget folyton,
lifteztet föl-alá,
pedig mennyi más dolgom,
és fontosabb, naná…
