György Albert azonos című szobra ihletésében
Átnéz rajtam a genfi táj,
amint lehajtom fejemet,
szoborrá dermed, ami fáj,
hazamennék, s még nem lehet.
Meztelen vagyok és üres,
úgy ülök egy park fapadján,
sóhaj-véső vájta üreg
testem, hasztalan takarnám.
Csak kezem és lábam van itt,
magyar földön dobog szívem,
hallom hívó harangjait,
erőm hangjukból merítem.
Átnéz rajtam a genfi táj,
s én remélve visszanézek,
és érzem, porlad, ami fáj –
egyszer, egyszer hazatérek…