Hadnagy József: Legbelső szülőföldem

Túlbuzgó emberek lakta apró szigeten
születtem, ahol nyakló nélkül döntötték ki
a rossz fákat tűzrevalónak a hit tüzéhez:
táplálni kellet reggeltől estig, ki ne aludjon
a világ-kontinensről érkező szelekben.
Legbelső szülőföldem, amely addig élt,
amíg minden fát, ami a „hamis tanítás” lomját
viselte, rossznak bélyegeztek. Egyetlen forrása,
a Biblia is befagyott – jegére karcolt
krikszkrakszokat tálaltak fel a járványként terjedő
szeretetlenségben marakodó szigetlakóknak –,
lelkileg, szellemileg lakhatatlanná vált,
mint a Húsvét-szigetek. Akik a mostoha
viszonyok ellenére is megmaradtak,
már elköltöztek, de még élnek bennem
mint levegőbe vésett elmozdíthatatlan óriások.
Háborgó világ-tenger felé fordult tekintetükben
Isten végtelen szomorúságát látom.
Életük az én örökségem. Nagyrészt elpazaroltam,
de maradt néhány felejthetetlen mondat –
hamu alá roskadt parázs, azt élesztgetem,
azon melegszik hitem, reményem
az elidegenedés metsző hidegében…