„Csak kis népek fia ás így: mintha magába
ásna! Lapátol, mintha szemetet magából!”
Farkas Árpád: Lipovánok
Azóta sem láttam senkit ásni úgy,
mint azok a derékig meztelen
férfiak. Fölrebbenő madarak
voltak a levegőbe hajított rögök,
ők énekeltek a néma, összepréselt
ajkak helyett; néha-néha hallom azt
az indulószerű éneket, aminek
nincs hangja – csak a szív hallja.
Az egykori Sós-patakra* emlékezvén,
melynek ők ástak pusztító
kitöréseit kordában tartó
medret, fölzengett bennem
e télvégi estén is az a levegőbe
ragadt ének, s utánanéztem,
miféle nép ez, honnan jött,
hogy így tud bánni a földdel?
Két ujjal vetnek keresztet,
a harmadikat már ketrecnek
érezhették, s örökre elszakadtak
földjüktől, szülőhazájuktól
egy ujjnyi szabadságért.
Lapátnyi földben is megkapaszkodó,
új törzset, lombot hajtó
kiszakadt gyökerek.
Csak szabadságára kényes nép
képes úgy szeretni a földet,
hogy verejtékező csákányozása,
ásása, gyökérirtása – mintha
kalitkában raboskodó
egzotikus madársereget
engedne szabadon – szívet,
szemet gyönyörködtet.
Azok a férfiak már nem ásnak,
kiszorította őket az exkavátor,
de bennem lapátolnak tovább,
és azt éneklik: így kell kidobni a gazt,
legyen az emberségnek medre,
amikor esik az eső, olvad a hó,
érkezik a tavasz…
*A Sós-patak medrét Dicsőszentmártonban, gyermekkorom színhelyén deltai lipován földmunkások korszerűsítették.