Sokat költöztem, és mindenütt,
a legidegenebb idegenben is
pillanatok alatt otthon éreztem magam,
otthonosabban, mint a házban,
amelyben nevelkedtem.
Pedig ott nyulak, galambok,
egy varjú és a Kis-Küküllő
voltak játszótársaim.
Ők igazán szerettek:
kezemből ettek a nyulak
és a galambok vállamra szálltak,
repesett az örömtől a kakaós kávéra szokott,
sérült szárnyú varjú,
amikor hazaértem az iskolából.
– Kávézik a csóka! –
rikoltotta fogatlan ámulatában
bejáró mosónőnk, Anna néni.
És a Kis-Küküllő is végtelen
türelemmel játszott velem.
Idegen falak, idegen bútorok,
idegen ablakokon benéző tájak
pillanatok alatt hozzám simultak
a megérkezés otthonos légkörében.
Áll még a régi ház. Gazzal,
vakolattörmelékkel, pókhálóval, penésszel
barátkozó kripta a múlt temetőjében.
A falak elhúzódnak tőlem, üresen
bámul rám az ablak, háztetőre menekülnek
a galambok, és mint a vadnyulak, bokrok
fedezékébe a Kis-Küküllő.
Csak az a varjú örül nekem,
repesnek sérült szárnyai, és hallom
Anna néni rikácsolva ujjongó
hangját is – sztár lehetne a világhálón –:
„Kávézik a csóka!”